5. fejezet ~ Visszatértek

Sziasztok!
Hogy, s mint vagytok? :) Tetszett az előző fejezet? Remélem, hogy igen, mert most teljesen bepörögtem, annyi ötletem van, hogy miként lehetne továbbfűzni. Persze, még én sem tudom teljesen, hogy hogyan írjam bele, mi legyen a körítés.. Egy szó mint száz, még nekem is csak ködös elképzelésem van arról, hogy mi lesz a folytatás.
Mi a véleményetek Candy-ről? Én bírom a csajt! ;)
Ez egy kicsit átvezető fejezet, ergo kicsit rövidebb, de mégis történik benne egy, sőt, kettő fontos dolog. :P
Maradjunk abban, hogy én szorgosan írok, ti meg adtok nekem pár kommentet. :)
Ééés ide is hoztam zenét; Zene 1  Zene 2
Puszi, ölelés!
MK.
 




Mary Kate



Reggel halálosan fáradtan ébredtem, a tegnap esti ruháimban.
Mikor kinyitottam a szemem, próbáltam győzködni magam, hogy csak álom volt, de hamar elszállt a reményem, hiszen mi sem bizonyítja jobban, hogy valóban megtörtént, mint a ruhám, és a sajgó fejem. Gyorsan akartam kipattanni az ágyból, de megszédültem, ezért tehetetlenül dőltem vissza az ágyra. Óvatosan megtapogattam a tarkómat, de mikor a hatalmas púpot és vágást érintettem felszisszentem. Reménykedtem benne, hogy nem lesz több ilyen éjszakám, minimum ezer évig. Négykézláb kúsztam el a fürdőig, ahol épphogy' nem fejeltem le a mosdó szélét is. A tükörbe pillantva elkönyvelhettem magamban, hogy igen; borzasztóan festek. Minden testrészem sajgott, ezért nyögve húztam le magamról a ruhákat, majd beálltam a zuhany alá. Kissé hidegebbre vettem a hőfokot, gondoltam így hamarabb felébredek. Végül a törülközőmbe csavarva lassan lebattyogtam a földszintre. Sikeresen kikerültem a beszakadt lépcsőfokot, és a konyha felé vettem az irányt. Jennát ott is találtam. De nem volt egyedül.
- Damon?? - néztem rá elképedtem.
- Jó a ruhád.. - jegyezte meg kaján mosollyal, és zsebre tette a kezét. Én megkövülten álltam és csak bámultam rá. Aztán tudatosult bennem, hogy valószínű, hogy ő nagyon is élvezi a helyzetet. Gyorsan összébb húztam magamon a törülközőt és felszegett fejjel kérdeztem;
- Mit keresel itt?
- Csak jöttem beszélgetni...
- Beszélgetésből nekem éppen elég volt a tegnapi. - húztam össze a szemem. Ő egy pillanat alatt előttem termett és elkezdte az egyik vizes tincsemet piszkálni.
- Abból nekem is. - lehelte szinte az ajkaimba. Én elkezdtem kapkodni a levegőt és a szívem is sebes vágtába kezdett, mint az utóbbi időben amikor hozzámért.
- Khm... - köszörülte a torkát Jenna, mire én azonnal távolabb léptem - Nekem most el kell mennem, viszont te Mary Kate, itthon maradsz. Már úgyis elkéstél.. 
- És mit fogok majd mondani miért nem mentem ma? - ráztam a fejem.
- Egész héten nem fogsz menni.. - motyogta és felkapta a táskáját - Amúgy bízd ránk. Vigyázzatok magatokra! - intett és kirohant a kocsihoz.
- Hát...kettesben maradtunk.. - húzta fel a szemöldökét Damon - Mit fogunk csinálni?
- Én felöltözöm. Te meg itt maradsz. - böktem meg a mellkasát.
- De én nagyon akarok menni! - vigyorgott továbbra is - És jobbat is eltudok képzelni mint a felöltözés..
- A-a! Azt már nem... - ráztam meg a fejem, aminek hatására a vizes hajam összevissza repkedett, és tiszta víz lett minden. Elindultam fölfele, de ő persze jött utánam.. Mikor beértünk a szobámba bosszúsan hátra fordultam és széttártam a karom. Mármint annyira mint egy meztelen, csupán egy törülközőbe csavart lány tudja.
- Mi van? - dobta le magát az ágyamra.
- Szeretnék öltözni.. - forgattam a szemem.
- Jóó, okéé, nem fogok lesni. - fordult hasra, és arcát beletemette a párnámba. Én puffogva bementem a gardróbba és kiválasztottam egy hosszú gatyát és egy pólót, meg persze az alsóneműt, és átrohantam a fürdőbe. Közben rájöttem, hogy már az elején is eszembe juthatott volna ez, de azért jól esett, hogy Damon azt mondta, hogy nem fog lesni.. A végén még a hajamra is raktam egy törülközőt, és a törülköző turbánnal a fejemen leültem mellé az ágyra.
- Mi történt tegnap? - szólaltam meg és magamra húztam a takaróm..felét. Mivel a másik felén Damon feküdt. Ő megfordult, és a macimat az ölébe vette. Akaratlanul is elmosolyodtam, és ezt ő is észre vette.
- Min mosolyogsz?
- Csak azon, hogy mennyire vicces, hogy egy komoly veszélyes vámpír, egy  macival üldögél...  - erre ő "vámpírgyorsan" rajtam termett.. Mármint nem pont rajtam, mert megtartotta magát a kezével, de így is elég közel volt. Már meg sem említem, hogy a légzésem meg a szívem..
- Azt mondod, hogy ez rontja az imidzsem? - húzta fel a szemöldökét.
- Én ilyet nem mondtam.. - cincogtam. Ő szélesen elvigyorodott, majd' szétrepedt a feje is.

- Akkor jó. - gördült vissza mellém. Nem tudom, hogy hányszor fogja még ezt csinálni.. Hányszor tudja..khm..tudjuk ezt megtenni. A macimat újra az ölébe vette, és körülnézett a szobámban. - Az ott mi? - bökött a macival az íróasztalom felé.

- Íróasztal. - hangzott az értelmes válaszom.
- Gondoltam! - nézett rám gúnyosan - Arról beszélek ami rajta van! - most már én is odanéztem és egy régi bőrkötésű könyvvel találtam szembe magam..magunk..magam! Hisz ez az én szobám. Lassan felálltam és elkezdtem közelíteni hozzá, mert hát ki tudja, hogy került ez ide.. Damon egy hangos sóhaj kíséretében felpattant és gyorsan odasétált a könyvhöz. - Nincs lézersugár!  - jegyezte meg és felemelte a könyvet...aztán egy hangos ordítás közepette el is ejtette.
- MI VAN? - ugrottam hátrébb.
- Megégetett... - mutatta fel a gőzölgő tenyerét.
- Öö.. Damon.. az arcod.. - mutattam először az én arcomra aztán az övére. Ő a válla felett belekukkantott az íróasztal feletti tükörbe, és elkerekedett a szeme. Gyorsan végig gondoltam a dolgokat.
- Gyere már el a napról ha nincs rajtad a gyűrűd! - kiáltottam rá. Ő felmutatta a kezét amin ott volt a gyűrű. Ezután nem volt semmi ötletem.
- Segítenél?! - pillantott rám. Én megragadtam a karját, de nem történt semmi. Már ordított a fájdalomtól, és az én makacs könnyeim is kiakartak bújni.
- Engedjétek el!! - ordítottam és rántottam rajta még egyet. Erre ő nekem borult, én meg kihátráltam a napfényből. Feje a nyakamra hanyatlott, nekem meg szörnyű előérzetem támadt. - Damon..? - kérdeztem félve. Csak rám mordult és felemelte a fejét. A szeme vörös volt, és kiugrottak az agyarai. - Damon! - szóltam rá komolyan és elkezdtem hátrálni - Damon!! - szólongattam - Dam.. - kezdtem volna újra, de rám morgott. Vettem egy mély levegőt, és megálltam. - Damon. Ha nem állsz le, vagy mész ki, muszáj lesz újra kommunikálnom azokkal akik a napon tartottak. - fenyegettem meg. Erre megtorpant, és hátrálni kezdett. Egyenesen be a sarokba, ahol aztán leült és hátat fordított. Eltelt öt perc. Aztán tíz. Végül lassan odaléptem mellé és a vállára tettem a kezem. Ő gépiesen nézett fel rám, és a szemében egy pillanatra mérhetetlen önutálat csillogott. Végül újra magára öltötte a maszkot. Azt hiszem, akkor, ott, abban a szent pillanatban jöttem rá, hogy az egy maszk. Újra a falat kezdte bámulni, én meg leültem mellé. Gőzöm sincs, hogy honnan vettem a bátorságot, de a vállára hajtottam a fejem. Sóhajtott egyet. Én is sóhajtottam. Erre ő visszasóhajtott. És én is. Ezt így folytattuk egy darabig, aztán elnevettük magunkat. Egy percre úgy éreztem, hogy teljesen normális tinik vagyunk, akik együtt lógnak. Egészen addig mígnem valaki a nevemet suttogta. Mikor meghallottam felkaptam a fejem.
- Mi van? - nézett rám Damon... Mary Kate ... Most már fel is álltam és körbenéztem a szobában...Mary Kate... - Jól vagy? - fogta meg a vállam. Mary Kate! 
- Ki az? - léptem előre. MARY KATE!! - Ki az?!- kiáltottam.
- Én.. - hallatszott a sarokból, onnan ahol eddig ültünk. Megpördültem a tengelyem körül és megpillantottam egy halványan világító alakot.
- Te..te is látod? - fordítottam Damont a jelenés felé.
- Mit kéne látnom? - nézett rám.
- Na, ne szórakozz velem! MUSZÁJ látnod. - bámultam továbbra is az alakot.
- Nem muszáj látnia. Ugyanis ő csak egy vámpír, nem egy igéző.
- Mary Kate, mit látsz?! - húzott maga mögé Damon.
- Ohh, mond meg neki, hogy nem bántalak. Éppen azért jöttem, hogy vigyázzak rád...Hogy segítsek! - mosolygott - A nevem Susan!
- A..azt mondja..Azt mondja, hogy nem fog bántani. Segíteni szeretne.. És Susan a neve. - tolmácsoltam.
- Ő nem fog látni. - mutatott a vámpírra és közelebb jött - Figyelj, én egy szellem vagyok. Nem kell félned! - nyugtatott meg, mikor látta, hogy a torkomra fagy a következő mondat és leesik az állam. - Nyugodj meg! Már én is elfogadtam. A halálom utáni tíz évben nagyon dühös voltam, és sokat dobáltam tányérokat.. - eresztett meg egy kis grimaszt.
- A '50-'60-as poltergeist.. Carrie nagymama mesélt rólad.. - idéztem fel magamban a nagyi meséit - De ha poltergeist vagy, akkor veszélyes is! - léptem vissza egyet. És Damon is visszarántott szóval duplán annyit kerültem távolabb.
- Nem vagyok poltergeist! Csak mérges voltam, és inkább a tányérokat választottam, mintsem a székeket és egyéb bútorokat! Mit szóltak volna, ha arra ébrednek, hogy kiborítom őket az ágyukból! Ne is mond.. - nézett rám sértődötten.
- Igazad van, mert a tányértörés sokkal megnyugtatóbb! - jegyeztem meg gúnyosan. Ő szertefoszlott, hogy aztán egy centire tőlem jelenjen meg újra.
- Ide figyelj kisasszony! Fogd vissza magad! Velem nem lehet így beszélni. - ingatta az ujját az orrom előtt - De ha gondolod el is mehetek.. De akkor biztos nem érdekel az a könyv... - vonta meg a vállát egy elbűvölő mosoly kíséretében.
- Ne, várj! Bocsánat! - sütöttem le a szemem.
- Így mindjárt jobb! - mosolygott már tényleg szívből, és megsimította a karomat. Ott ahol hozzám ért kellemes melegség futott rajtam végig.
- Mi van Kay? - kérdezte Damon.
- Semmi, itt marad és mesél a könyvről..de...Kay? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Ömm.. Igen.. Én csak összevontam a Mary-t meg a Kate-et.. És valahogy Kay lett belőle. Baj? - nézett rám ártatlanul.
- Nem...csak..utoljára anyukám szólított így.. - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Ő elém lépett, és letörölte. Ha Susan gyorsan nem suhan arrébb, Damon legázolta volna, ezért elnevettem magam.
- Mi van? - mosolygott ő is.
- Majdnem..izé..majdnem beleléptél Susan-be. - töröltem meg én is a szemem.
- Látogatónk van. - szólalt meg Susan. Egy másodperccel később csöngettek.
- Ki lehet? - néztem rájuk felváltva - Megyek kinyitom. - és kiléptem a szobából.
Fura, de most egy kicsit úgy érzem, mintha a szüleim halála miatt kettétört szívem..összeforrna. Nem tudom, hogy Damon, vagy a mostani helyzet tette ezt, de tetszik.. Kicsit újra egésznek érzem magam. Mikor leértem az emeletről gyorsan belepillantottam az ajtó melletti tükörbe, és csak úgy, tessék-lássék módon helyretettem a hajam. Mosolyt tettem az arcomra és kinyitottam az ajtót, de amint megláttam, hogy ki az..leesett az állam.
- Agatha?!

4. fejezet - The Blood Shadow

Sziasztok! :)
Egy újabb taggal bővült a szereplő gárdánk, ő Candy Williams. A profilját közvetlen Eric alatt találjátok meg, ha érdekel.
Nos, elérkeztünk ide, hogy Mary Kate találkozik egy nagggggyon fontos vámpírral is. Muhahha.
Most nem is késtem, nem? :D
Kaphatok jutalmul egy-két komit?
Tsók!

Ui.: Hoztam hozzá zenéket! --> Zene 1
                                                    Zene 2

Mary Kate

Rémülten bámultam magam elé, és próbáltam megértetni a szívemmel, hogy ne dübörögjön olyan gyorsan.  Miért kell itt lennünk? Minek kell nekem boszorkánynak lennem?!

- Karolj belém. – mondta Damon.

- Miért? – kérdeztem óvatosan, de azért megtettem amit mondott.

- Hogy a többiek tudják, az enyém vagy..

- MI VAN? – suttogtam dühösen, és kirántottam a kezem az övéből.

- .. és hogy megnyugodj. – fejezte be a mondatot.

- De mi ez a „enyém vagy” duma?! – álltam meg, és csípőre tettem a karom.

- Ahh – sóhajtott egy nagyot, és szembe fordult velem – Ha egy vámpír azt mondja, hogy ez a halandó az „enyém” akkor a többi vámpír nem ihat a véréből, és nem ölheti meg.. legalábbis megtorlás, vagy büntetés nélkül. És ha a vámpír már az elején jelzi, vagy bejelenti ezt, akkor ha megtámadnának én megvédhetlek téged, és nem kell cövekként állnom és végig nézni azt ahogy megölnek! – a végét szinte kiáltotta.  Én végig semleges tekintettel bámultam, és mikor befejezte, megfogtam a kezét, ujjaimat összekulcsoltam az ő ujjaival. Meglepettem nézett le a kezünkre , majd tekintetét visszaemelte az én arcomra, és rám villantott egy ezer wattos mosolyt.  Én is próbáltam elmosolyodni, de elég nehezen ment, mert még mindig féltem. Kézen fogva bevezetett a bárba, és nekem elkerekedett a szemem.  A bárpult mögött egy vámpír állt, kilátszódtak a szemfogai. A kis emelvényeken, egy-egy vámpírtáncos riszálta magát, és kettő vámpírfelszolgáló meg egy halandó kerülgette az asztalokat és emelvényeket. Néhány vámpír éppen táplálkozott, vagy a partnerükből, vagy egy olyan személyből akinek fizetni kellett érte. Vérkurva. Még erősebben szorítottam Damon kezét, de szerintem ez neki fel sem tűnt, nagyon ideges volt. Jobban körbenéztem, hogy megtudjam miért, és ekkor vettem észre, hogy mindenki minket néz.  Akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá, majd még közelebb mert egy csapat vámpír felénk közelített. A végén már teljesen az oldalához simultam, ő meg átölelte a csípőmet. Kivételesen nem bántam, pedig ha más csinálta volna ezt, mondjuk James Hamilton az osztályból, már rég lekevertem volna neki egy nagy pofont. James egyszerűen tolakodón,kényelmetlenül ölelt, miközben pedig  Damon ölelt, kellemes melegség futott végig a gerincem mentén és otthon éreztem magam. Egy gyönyörű szőke, hosszú lábú szépség vált ki a többi közül és lépett egyenesen Damon-höz. Engem csak egy futó pillantásra méltatott.

- Épp időben. – villantotta ki gyönyörű fogsorát. – Ő lenne a boszi? – pillantott rám.  Damon csupán bólintott, és felemelte összekulcsolt kezünket, egyenesen a szőke képébe. Amaz horkantott egyet, és villámgyorsan odakapott. Egyik kezével Damon, másik kezével az én csuklómat fogta, és a magasba emelte. A vámpír társaság felől huhogás, és csalódott sóhajok hallatszottak, amik egy csöppet megnyugtattak, mivel ha jól sejtem Damon elég erős, és tisztelt személyiség, szóval nem szívesen kezdenek ki vele.- Majd én vigyázok rád! - kacsintott rám a szőkeség.

Damon távolabb lépett a vámpírnőtől, és megfogta a vállamat. A másik keze még mindig az én kezemet fogta.

- Figyelj, ő nagyon rendes csaj, szerintem ki fogsz jönni vele. Csak meg kell ismerni. Nekem most muszáj bemennem Eric-hez.  – nézett mélyen a szemembe. Az a rakoncátlan tincs, ami mindig a szemembe lógott, most is kiszabadult, így volt mit a fülem mögé simítania Damon-nek, és arcomat is megcirógatta. Én egy másodpercre lehunytam a szemem, de tényleg csak egy pici időre, és mikor kinyitottam Damon már ennek az Ericnek az ajtaja előtt állt.

- Szia, én Candy vagyok. – suhant mellém a szőke, és belém karolt.

- Én Mary Kate. – mutatkoztam be én is miközben a bárpulthoz vezetett.

- Kettő bianko martinit! – csapott a pultra. Majdnem szóltam, hogy én nem iszom alkoholt, de úgy gondoltam, ez most rám fér. – Ő itt Jackson… - mutatott a pultosra – Nem beszél, csak morog, de isteni koktélokat csinál!

- De nektek..nem..izé.. nem vért kéne innotok? – néztem rá – Ezt nem értem. Vérrel kell táplálkoznotok és ihattok meg ehettek rendesen, vagy csak vér, és ez meg csak álca? – kérdeztem miközben megkaptuk a két pohár martinit.

- Az első. Amíg táplálkozunk rendesen vérrel, azt ehetünk meg ihatunk amit csak akaruuuuuuunk.. – nyújtotta el a végét, és egy jó nagyot kortyolt az italából.  Én kisebbeket kortyolgattam, de elhatároztam, hogy kifaggatom.

- És az, hogy van, hogy lazán sétálgattok a napon?

- Ezzel! – mutatott a nyakláncára. – Tulajdonképpen a kő a lényeg. Lehet gyűrű, nyaklánc mint nekem, karkötő, bokalánc, piercing vagy fülbevaló is.. – kortyolt egy újabbat. Ahha! Akkor ez az a kő, ami Damon gyűrűjében van!

- És.. – kezdtem bele az újabb kérdésbe..

*DAMON SZEMSZÖGE*

Bekopogtam Eric ajtaján, de a választ meg sem várva berontottam. Ő az asztalon ült, és éppen egy barna hajú lányból táplálkozott. Mikor meglátott, összehúzta a szemöldökét, és ellökte a lányt. Oda dobott neki húsz dollárt, és megtörölte a száját. A lány gyorsan kislisszolt mellettem, én meg közelebb léptem Erichez.

- Hello, Damon… Hol van a kis boszi? Azt hiszem, érthetően megmondtam Alcide-nak, hogy ha jót akarsz magatoknak, hozd el őt is… - nézett feltűnően az egyik, majd a másik oldalamra is, mintha még mindig keresne valamit. Barom.

- Itt van ő is. Éppen most ültek le Candy-vel. – mutattam a bárrész felé.

- És miért nem hoztad rögtön be?! Hidd el, nem pont téged akarlak látni!

- Azért jöttem be előbb, hogy figyelmeztesselek – de nem tudtam befejezni azt a rohadt mondatot, mert Eric hirtelen előttem termett, és a falnak szorított a torkomnál fogva. Nem volt szükségem levegőre, így nem fojtogatás céljából tett így…

- ENGEM csak ne figyelmeztess semmire! – hangsúlyozta ki az „engem”-et. Annyira elegem van már a nagyképűségéből! – Nagyon jól tudod, hogy sok száz évvel idősebb vagyok mint te! Ha akarnám, akkor egy mozdulattal kitéphetném a szívedet.. – mondta, és rajzolt egy x-et a szívem helyére. – Ha ajánlhatom, ne próbáld a nagy macsót játszani, mert még egy ilyent figyelmeztetés, és halott vagy! – egy fél percre azt hittem, hogy elenged, de ugye ez nem az ő stílusa és gyomorszájon vágott.  Én összegörnyedtem a fájdalomtól, mert tény ami tény, ő sokkal idősebb, és nem is készültem rá. Kihasználva, hogy lehajoltam még tarkón is vágott, s mikor a földön feküdtem belém rúgott. Megvetően elnevette magát és az ajtóhoz ment. – CANDY! – kiáltotta el magát, majd lassan visszabattyogott az asztalához, és nekidőlt. Pár másodperc múlva Candy megjelent, az oldalán Mary Kate-el. Mary Kate mosolygott, de mikor meglátott engem a földön feküdni, kitépte magát Candy kezei közül és hozzám rohant. Térdre vetette magát, és fejemet az ölébe vette. Rémülten nézett rám és a kezét az arcomra simította. Nem is tudom, hogy hány évtizede nem éreztem így.. Utoljára 1864-ben futott át ilyen jóleső borzongás rajtam.. Egy kis ideig engem nézett, majd vonásai megkeményedtek. Eric felé fordult, és megszólalt…

*MARY KATE SZEMSZÖGE*

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem rideg hangon, miközben Damon fejét még mindig az ölemben tartottam.

- Hát.. – nézte meg színpadiasan a körmeit – Szívesen magamévá tennélek, mármint itt gondolok a véredre és a testedre egyaránt, de nem tudom eldönteni melyikre vágyom jobban.. – mondta csevegő hangnemben és közelebb sétált – De talán a testedre, mert ha már úgy magamévá tettelek, te fogsz megkérni, hogy igyak belőled.. – jött közelebb és kiugrottak a szemfogai – Bááár, ha már ittam belőled, akkor azt annyira élveznéd, hogy megint te lennél az aki megkérne, hogy bújjak veled ágyba… - már annyira közel volt, hogy nekem hátrálnom kellet, így Damon fejét óvatosan a földre rakva, elkezdtem hátracsúszni – De talán egyszerre kéne a kettő, mert akkor nem kell döntenem. Mondjuk így is azt gondolom, hogy talán a véredet fogom megkapni előbb. – eközben én már elértem a szoba végét, ezért felálltam, és annyira szorosan préseltem magam a falnak, hogy a hátam már tiltakozott. Eric átlépte Damont, aki megfogta a bokáját, de a magas vámpír csak megrántotta, és hirtelen előttem is termett. Már nem kellett oda lapulnom, mert Eric nekem nyomta a testét és a falnak döntött. Egyik kezével megtámasztotta magát a fejem mellett, így csapdába ejtett, és a másik kezével a hátam mögé nyúlt. Először azt hittem, hogy ennyi, de gyorsan magához rántott, olyan közelre, hogy az orrunk összeért. Kezét továbbra is a hátamon tartotta. Dupla csapda. Konkrétan körbezárt. - De per pillant csak beszélgetni akarok.. - nyalta meg az ajkát. Damon morgott, de Eric vámpírgyorsasággal oldalra nyúlt, és ráborította a könyvespolcot, aztán már újra az én hátamat tartotta. Mikor a könyvespolc hangos puffanással beterítette Damont, én oda akartam rohanni, de Eric elállta az utat, szóval csak azt értem el, hogy még közelebb kerültem Erichez. Ő torokhangon elnevette magát, bele a hajamba. Kezét a hátamról a csípőmre csúsztatta, és azt a kezét amivel eddig a falat támasztotta, most oda helyezte ahol eddig a másik keze volt. Lassan simogatta a hátamat, le, fel.. Egyszer csak megállt, és a hajamat kezdte piszkálni. Először csak a végét csavargatta, aztán a fülem mögött cirógatta… Elakadt a lélegzetem amikor a nyakamon simított végig. Kicsit távolabb hajolt, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. A szelíd cirógatást hirtelen hagyta abba, és bele markolt a hajamba. Én szaporán kezdtem lélegezni, de a szívem nem vágtatott annyira sebesen mint amikor Damon ér hozzám. Óvatosan közelíttet.

- Akarod... – parancsolta mélyen a szemembe nézve, és hirtelen lecsapott az ajkaimra. 

 

Egy perc volt csupán amíg csókolt, majd a könyvespolc hörögve felpattant, vagyis Damon pattant fel, és Ericnek rontott. Eric elterült, és Damon elkezdte ütni. Ahogy a bűvölet elmúlt, én remegve rogytam le a padlóra és a számhoz kaptam a kezem.  Kitört belőlem a zokogás, és elborzadva fogtam fel, hogy mit tettem az előbb. Az ajtó hirtelen kivágódott, Candy rontott be. Nem tett semmit, csak nézte őket.

- MIÉRT NEM CSINÁLSZ SEMMIT?! – kiáltottam rá, a könnyektől homályosan látva.

- Nem lehet, parancsot szegnék.. – rázta a fejét, és neki is kiugrottak a vámpírfogai. A fiúk kezdtek egy forgó valamihez hasonlítani, ugyanis egyik percben Damon, a következőben pedig Eric volt felül. Hirtelen elmúlt a forgás, Eric maradt felül. Fejét felemelte, láthatóan bele akart harapni Damonbe. Én sikítva rohantam feléjük, és Eric hátára ugrottam. Damon szemében félelem csillant, engem meg Eric eldobott.. Egy percig csak repültem, majd keményen neki csapódtam a falnak, és ekkor sötétedett el minden.

*DAMON SZEMSZÖGE*

Mary Kate feje hangos koppanással csapódott neki az iroda falának, majd eszméletlenül csúszott le a földre. Eric újra felemelte a fejét, azzal a szándékkal, hogy belém harapjon, de ahogy a boszorkány nyekkenéssel kísérve összeesett, bennem elpattant valami. Mérhetetlen dühöt éreztem, és azt akartam, hogy Eric olyan fájdalmat érezzen mint amilyet én éreztem, anno a családom miatt! Befeszítettem minden izmom, és lelöktem magamról. Ő meglepődött, és én azonnal felpattantam és elhúztam az önkívületben lévő lányt arról a helyről, ahova egy minutummal később Eric becsapódott. Mary Kate-et odavittem Candyhez, aki kicipelte az ajtón, én meg újra nekiestem Ericnek. Ő is bevitt pár ütést, én és bevittem párat, (még szép) de már kezdtem megunni, segíteni akartam és hazavinni az kis boszinkat. Kihasználva az asztalon hirtelen megcsörrenő telefont eltörtem Eric nyakát, és átdobtam a szobán.  Megigazítottam a dzsekim és az asztalhoz sétáltam.. Ericen átlépve.

- Hallo? Ó nem, őt most nem tudom adni.. Pont most ment el…öhm…pihenni! Persze, örömest átadom neki. Igen,igen! Jó, ciao! – rendeztem le a Bloody Normality egyik kiszállítóját. A Bloody Normality egy mesterséges vérkészítmény volt, amit egy kínai humanitárius vámpír talált fel, így nem kell emberekből táplálkozni. Persze voltak olyan vámpírok akik utálták ezt a mesterséges vért és továbbra is emberekből táplálkoztak. Mondjuk volt aki ezt teljesen elítélte, és „bosszút” forralt. Gyorsan firkantottam Ericnek egy cetlit, hogy hívták és bocs a nyakáért. Kirohantam a bárrészbe és Mary Kate-et kezdtem keresni. Nem láttam sehol és egyre jobban kezdtem félni.

- Elnézést, nem látott egy hosszú szőkés-barna hajú lányt, aki el volt ájulva? – léptem oda egy idősebb vámpírhoz. Ő csak rám morgott és elfordult. Paraszt!

- Bocsi, nem láttál két csajt? Az egyik eszméletlen, és ezt a csajt cipelte Candy. Nem láttad őket?! – rohantam oda egy újonchoz is.

- Nem, de ha megtaláltad őket szólj nekem is, szívesen segítek! – röhögött és tett egy-két félreérthetetlen mozdulatot a levegőben. Én csak ráhördültem és leütöttem. Hirtelen egy kéz kopogtatta meg a vállamat és én vicsorogva hátra pördültem. Egy halandó lány állt mögöttem, és ahogy meglátta az ábrázatomat hátrált egy kicsit.

- Ne haragudj.. – ráztam meg a fejem – Mi van?

- É-é-én, lá-á-áttam ő-őket. – remegett.

- Merre? – kaptam el a vállát. Ő erre felsikkantott, és a többiek ránk néztek, de amint látták, hogy mi a helyzet tök nyugodtan csinálták tovább amit eddig. – Merre? – sziszegtem rá, mikor két perc rázogatás után is csak dadogott.  Mivel beszélni még mindig nem tudott, csak a női mosdó felé bökött. Én azonnal elengedtem és vámpírsebességgel odarohantam. Candy éppen Mary Kate homlokát törölgette, és egy törülközővel felitatta a tarkójából szivárgó vért.

- Hazaviszem. – közöltem. Candy bólintott és távolabb lépett. Én felnyaláboltam az ájult boszit, és a karjaimba véve elindultunk kifelé. A lány aki az előbb útbaigazított, éppen a bárpult mellett ugrált és a barátnőinek magyarázott kipirult arccal. Mikor meglátott fülig pirult, én meg kíváncsi voltam, hogy képes-e még jobban elpirulni, ezért rákacsintottam. Ő egy hangos sóhaj kíséretében…hát..elájult. Hehe. Mary Kate-et óvatosan az anyósülésre ültettem és bekötöttem, majd mikor teljesen biztos voltam abban, hogy Candy másfelé néz, nyomtam egy puszit a homlokára.

- Csak aludjon egy jó nagyot! – mosolygott féloldalasan és megölelt.

- Köszi, Can… - szorítottam magamhoz.

- Nincs mit.. Az az igazság, hogy több száz éve nem beszélgettem senkivel sem ilyen jót! – nevetett – Majd hozd gyakrabban.. – kámpicsorodott el.

- Vagy inkább látogasd meg TE. – böktem meg. Ő bólintott, adott még egy puszit és bement. Valószínű, hogy összeszedi Ericet. – Ezért még kapok a fejemre.. – jegyeztem meg csak úgy a nagy semminek, és beültem a kocsiba. Mikor kihajtottunk New Orleans-ból halkan bekapcsoltam a rádiót, és lám! A Candyman ment. Jót nevettem magamban, és elkönyveltem, hogy Candy még rendesebb csaj mint gondoltam. Útközben még meg kellett állnom tankolni, de Mary Kate nem ébredt fel. Aztán mikor már csak negyedórányira voltunk McComb-tól motyogott valamit, de utána megint semmi. Óvatosan a karomba vettem, és bebattyogtam vele a házba. Jenna a nappaliban volt, a fotelban dőlt ki. Gondolom próbált minket megvárni, de ez van. Ügyesen felmentem a lépcsőn, viszont utána annyira lekötött Mary Kate felemelkedő mellkasa, hogy majdnem kisétáltam vele a kis folyosó végén lévő ablakon. De nem, hál’ Isten. Magyarázkodhattam volna.  Mikor beléptem az ő szobájába szinte lenyáladzottam, annyira jó volt az illat. Az egész szobát uralta, az ajtókeret is magába szívta már. Levettem a lábáról a csizmát, betakartam, de kifele nem tudtam megállni, hogy ne nézzek egy kicsit szét. Bekukkantottam a gardróbjába is, és a fürdőbe is, de hirtelen megtorpantam. MI A JÓ FENÉT CSINÁLOK ÉN?! Mégis csak vámpír vagyok, vagy mi! Nem fogom valamikor az éjszaka közepén átkutatni egy tinédzser lány szobáját, csak mert jó illat van.

- Hülye Damon, hülye.. – csaptam magam homlokon. Mondjuk ezután a magammal való kisebb konfliktus után is alig tudtam leküzdeni a kissé morbid kísértést, miszerint meg kéne nyalnom az ajtókeretet. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és kisétáltam az éjszakába. Nem volt szükségem a kocsira, éhes voltam. Mikor bementem az erdőbe, sötét mosoly jelent meg az ajkamon;

Mary Kate…még nem tudod, hogy mit szabadítottál magadra azzal, hogy behívtál a házadba…

3. fejezet ~ Értelmet nyer

Sziasztok. :)
Pár szóba sűrítve nem volt időm írni, kedvem és ihletem sem volt, szóval... :/
Na de most, jó olvasást!
Ui.: kérhetek kommenteket? *boci szem* :D



Mary Kate


Abban a pillanatban ahogy az ablak betört Damon az ajtóhoz ugrott, Jenna csukott szemmel varázsigéket mormolt, Maggie aludt és én csak álltam. Azon gondolkodtam, hogy egyik pillanatról a másikra, hogy változhatott így meg az életem. Az egyik pillanatban még a suli legnépszerűbb diákja voltam, aztán hirtelen kitaszított lettem, most pedig boszorkányként valószínű, hogy az életemért fogok küzdeni. De nincs idő önsajnálatra. Odarohantam Damon mellé és én is az ajtót nyomtam. A túloldalról morgás, törés-zúzás és egyéb hangok hallatszottak és bár belül nagyon féltem, nem mutattam. Szerintem ezzel elnyertem valamennyit Damon elismeréséből. Egyszer csak Jenna szólalt meg:
- Le kell jutnunk a varázsszobába. Ott biztonságban lennénk. - mondta.
- Nekünk olyanunk is van? - néztem rá. Ő csak bólintott, és én halkan csak ennyit kérdeztem: - Lehetséges?
- Nem. - rázta meg a fejét Damon. - Sajnos nem.
- Akkor mit csináljunk? - rezzentem össze egy ordításra, ami az ajtó másik oldaláról jött.
- Megpróbáljuk megvédeni magunkat. - nézett komoran a szemembe a mellettem álló fiú. Férfi. Adonisz. Tökmindegy!
- És ezt hogyan tervezed?! - rivalltam rá, mire csak egy felhúzott szemöldök volt a válasz. - Bocsáss meg. - dadogtam. Ő elmosolyodott és csak megrázta a fejét, de hirtelen kellett visszareppennünk a valóságba, ugyanis az ajtó résnyire kinyílt és valószínű, hogy ki is vágódott volna, ha Damon nem vetődik neki. Ma már sokadszorra.  Mikor az ajtó túloldalán álló személy felfogta, hogy nem fogja tudni kinyitni az ajtót elégedetlen morgást hallgatott , majd hirtelen csönd lett. Túlságosan hirtelen. Valamivel később egy éles vonyítás szelte át a ház csöndjét, aminek hatására mindhárman megdermedtünk.
- D..Damon.. - szólítottam óvatosan - Valami a bokámra szuszog.. - közöltem összeszorított fogakkal. Hirtelen hasra vágódott (miközben továbbra is tartotta az ajtót), majd mikor kinézett az ajtó alatt, elkerekedett a szeme és igen színes és válogatott káromkodás tört fel a torkából.

- Mit akarsz? - morogta az ajtónak, vagyis valakinek akit én nem láthattam amire egy túlságosan állatias morgás volt a válasz, majd egy becsúsztatott levél. Damon lassan felállt, kezében a levéllel. Gyorsan elolvasta, majd további szentségelés után az én kezembe adta. Ez állt rajta.

Miután gyorsan átfutottam a levelet, öt dolog jutott az eszembe;
1, Ki a fene az a Mr.Northman?!
2, És az Alcide Smallwood?!
3, Milyen bár?!
4, Kik a fenék ezek, hogy így parancsolgatnak?!
5, Ugye ez nem vér a szélén?!?!
És ezeknek a dolgoknak hangot is adtam.
- Ki az a Mr.Northman és az aki aláírta? - pillantottam nagynénémre, de mikor ő fejével a szobában idegesen járkáló ifjúra bökött, tőle kérdeztem. Úgy tűnt nem figyel rám, ezért ismét Jennához fordultam - És ez a... bár?
- Mindent tőle kérdezz.. - mondta lemondó sóhajjal, és tovább cirógatta Maggie hátát.
- Hé, hallottad amiket mondtam? - néztem megint a fiúra, de ő továbbra is csak idegesen járkált és semmibe vett. Na mármost, azok akik ismernek, tudják, hogy ettől tud nagyon elszállni az agyam, és ez ebben az esetben sem történt másként. - HÉ! - kiáltottam újonnan, de mivel még most sem történt semmi, bevágtam elé, elkaptam a bőrdzsekije nyakát és komolyan a szemébe néztem. - Válaszolnál?! - rivalltam rá.
- Www.. - morgott.
- Nem morgást akarok, hanem válaszokat! - hajoltam fenyegetően közelebb, így csak pár centi volt az ő arca, és az én arcom között. Zsörtölődött még egy kicsit, majd megszólalt.
- Eric Northman a vámpírok ezen körzetének a seriffje, és Alcide Smallwood, aki a levelet írta, az egyik vérfarkas csatlósa. A bár, amiről írt az egy csakis vámpírok és még néhány természetfeletti lény számára fenntartott hely, ami szintén Ericé. Örülsz? - még mindig az arcát fürkésztem, amiközben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen jóképű, de most ezekre a dolgokra kellett koncentrálnom.
- Még valami; az vér? - böktem a levél felé. Ő összehúzott szemekkel csupán bólintott , én meg egy percre megszédültem. Lassan elengedtem a dzsekijét, és elsimítottam a vállán. Még lassabban távolabb léptem, és az órára pillantottam. Természetesen továbbra is engem bámult, hogy kitérhessen egy következő elkapás elől és azért, hogy ha eltalálnék ájulni, elkaphasson. - Nos.. - szóltam megfontoltan - Merre is van ez a bár?
- New Orleans-ban. - nézett felváltva Jennára és rám.
- Rendben. Akkor én most gyorsan összekapom magam és mehetünk is, mert oda két óra az út, és negyed egy lesz. Pont odaérünk háromra. - tapsoltam kettőt és masíroztam az ajtó felé. - Ugye már elmentek? - kukkantottam még hátra a vállam felett Damonra. Ő annyira elvolt képedve, hogy csak bólintani tudott. - Tökéletes! - villantottam rá egy mosolyt, és kicaplattam az ajtón. Inkább semerre sem néztem, mert amilyen hangok beszűrődtek, tudtam, káoszt látnék mindenhol. Mikor elértem az ajtómhoz lassan elfordítottam az ajtógombot és beléptem. Első pillantásra nem volt semmi különös. Másodikra sem. Mikor meggyőződtem arról, hogy nem volt itt senki, nem hiányzik semmi és legfőképpen minden úgy van ahogy hagytam , gyorsan kinyitottam a gardrób ajtaját. Teljesen fölöslegesen, hiszen egy pillanat alatt lefagytam. Mit kell felvenni egy vámpírbárba? Mikor pár perc ácsorgás után sem tudtam, kimentem a folyosóra és elkiáltottam magam - Damon! Mit vegyek fel egy olyan helyre mint...na, tudod... az!
- Semmi extra nem kell. - kiáltott ő is valahonnan, véleményem szerint a lépcső aljáról. - De ha lehet ne reklámozd a nyakad! - majdnem visszakérdeztem, hogy miért ne, mikor eszembe jutott, hogy hát vámpír, és az ő táplálkozási szokásaik.
- Rendben.. - motyogtam és visszarohantam a gardróbba. A polcról lekaptam egy hosszú farmert és egy fekete rövid ujjú pólót, majd visszasasszéztam az ágyamhoz. Ledobáltam magamról a mai napi ruhákat, bedezodoroztam magam és felkaptam magamra az előbb kikészített holmikat. Az ezernyi karkötőm mellé még gyorsan magamra csatoltam apa régi óráját. Kiszaladtam az Ashleyvel közös fürdőszobánkba (ez kötötte össze az én és az ő szobáját), gyorsan megfésülködtem, fogat mostam és feldobtam egy kis rúzst is. Még visszaszaladtam a ruháimhoz és belebújtattam a lábam a kedvenc western csizmámba, majd az ajtó mellett álló fogasról lekaptam a két tucat sálam közül az egyiket. A királykék és rojtos végű volt, nagyon szeretem. Kiléptem a szobámból és elindultam lefelé a lépcsőn, de még mindig nem nagyon akaródzott körülnézni, így beakadt a lábam egy beszakadt lépcsőfokba. Még a lépcső tetején jártam ezért elkezdtem lefele gurulni. Szorosan behunytam a szemem felkészülve a becsapódásra, de az elmaradt. Mikor félénken résnyire nyitottam először az egyik, majd a másik szememet is megállapítottam, hogy félúton az esésben megrekedtem. Konkrétan a levegőben lebegtem. Elkezdtem érezni a végtagjaim, így azt is éreztem, hogy két erős kar tart. Felemeltem a fejem és Damon arca annál is közelebb volt mint gondoltam, a lélegzetem is elakadt és a szívem őrült vágtába kezdett. Erre ő gúnyosan elvigyorodott és lassan lerakott.
- Ha továbbra is így ver a szíved, a bárban rád fogják vetni magukat. - vetette oda a válla felett - Menjünk. - és ezzel a végszóval kilépett az ajtón. A fenébe, persze! Vámpír! Én hülye. Báááár, a szívem ritmusát nem nagyon tudtam szabályozni. Elköszöntem Jennától, aki a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázok magamra és ha bárki bántani akar az erőre koncentrálok ami bennem lakozik. Kimentem a nem éppen hűvös Mississipi éjszakába és beültem Damon mellé a kocsiba, hogy elinduljunk New Orleansba. Lassan háromnegyed óra hallgatás után, mikor végre összeszedtem, hogy mit is akarok mondani és kérdezni, belefogtam;
- Te, figyelj! Akkor ugye..te vámpír vagy. - kezdtem én.
- Gratulálok, kész zseni vagy! - horkant fel. Komolyan elgondolkodtam, hogy tarkón vágjam-e.
- Heheh. Akkor a vámpírokon,vérfarkasokon és boszorkányokon kívül mik léteznek még? - csaptam bele. Nem fogok udvariaskodni.
- Ha jól tudom vannak még alakváltók és ha igaz szellemek is. De szellemeket csak a boszorkányok látnak. - sandított rám. De jó! Még egy dolog ami a nyakamba szakadt.
- Te...te.. naszóval te.. - makogtam kínomban, mert nem tudtam, hogy hogyan kérdezzem - Waah, te hogy táplálkozol? - dobtam fel a labdát. Ő elmosolyodott, majd kicsit nevetett is mielőtt válaszolt volna.
- Vérrel. Ember vérrel. -BUMM. Csapta le. Nagyot nyeltem és bólintottam. Ezután nem is nagyon beszélgettünk, kivéve akkor amikor megkérdeztem, hogy bekapcsolhatom-e a rádiót. Bekapcsolhattam.
Két óra autózás után leparkoltunk egy sötét sikátorban és kiszálltunk. Próbáltam nem remegni. Mondom; PRÓBÁLTAM! A sikátor végén, mikor már átjöttünk két benga őrön, megláttam a vörösen világító betűket, amik a bár nevét hirdették...
THE BLOOD SHADOW

2. fejezet ~ Telihold

Damont meglepte a meghívásom. Eddig a percig én sem voltam biztos magamban, de ahogy átlépte a küszöböt, tudtam, nem dobhatom ki. És nem is lettem volna rá képes, okom sem volt. Gyorsan végig gondoltam a dolgokat, majd megszólaltam.
- Az elsősegély doboz a fürdőben van. Mindjárt ide hozom, és ... kérsz esetleg egy teát?
- Tea? Nem köszönöm. Nem az én stílusom... - rázta a fejét vigyorogva. Bólintottam egyet, és lassan felcsoszogtam a lépcsőn. A dobozt a mosdó alatt találtam meg, ezért gyorsan visszamentem, nehogymár elvérezzen nekem. Rámutattam a kanapéra, és ő engedelmesen leült. Először a háta mögé álltam, de onnan nem értem el jól a sebet, ezért inkább mellé térdeltem. Kisimítottam egy,két kósza tincset a homlokából, majd óvatosan a sebre nyomtam a fertőtlenítő szeres vattát. Ő egy kicsit sem szisszent fel, csak mereven nézett maga elé. Mikor végeztem, egy ragtapaszt illesztettem óvatosan a vágásra és beletúrtam a hajába, hogy a félre simított szálak vissza kerüljenek a helyükre. Ekkor felpillantott rám, olyan átható tekintettel, hogy belevörösödtem. Felpattantam és kisétáltam a konyhába, hogy csináljak egy szendvicset. Éreztem, hogy ő ott áll mögöttem, ezért törvényszerűen még idegesebb voltam... Sikeresen elvágtam az ujjam. A kés hideg pengéjének érintésére felnyögtem, majd végig nézve ahogy a vér kicsordul, felé fordultam.
- Adnál egy ragtapaszt nek... - nem tudtam befejezni a mondatot. Olyan gyorsan termett előttem és fogta meg a vérző ujjam, hogy elállt a szavam. Ő közelebb hajolt a sebhez, és én ekkor ájultam el.


+*+*+*+


Lassan nyitottam ki a szemem. Valami puhán feküdtem, és az ujjam is be volt kötözve. Mikor kitisztult a kép, láttam, hogy a kanapén fekszem, az ujjamon ragtapasz, és Damon Salvatore se hiányzott a képből. Ott ült a fotelben, teával a kezében, és a családi képeket nézte. Hirtelen pattantam fel, és a kanapé másik oldalára vetettem magam.
- Mary Kate? - hallatszott Jenna néni hangja.
- Jenna! - ugrottam a nyakába.
- Végre felébredtél! - mosolygott - Damon mindent elmesélt. Mondta, hogy elvágtad a kezed, és a vér látványától elájultál. Nem csoda azok után ahogy végig nézted, hogy Damon elesik és lefejeli a lépcsőt. Nagyon kedves volt tőled, hogy segítettél neki! - bólogatott. Mi? De ez nem így történt! Damon felé fordultam, de kár volt a nagy igyekezet, ott állt mögöttem.
- Azt hiszem, hogy én most megyek. - nyújtotta át a csészét Jennának. Én az órára sandítottam, ami 23:38-at mutatott.
- Kikísérlek. - mondtam és vele együtt mentem az előszobába. Mikor éppen kiakarta nyitni az ajtót, a keze után kaptam, megakadályozva, hogy bármit is tegyen. Ő mérgesen pillantott felém, és rántott egyet a karján. - Mi volt ez?
- Mi van? - fürkészett összehúzott tekintettel.
- Nem vagyok hülye, tudom, hogy mi történt. Nem a vér látványától ájultam el, és te nem lefejelted a lépcsőt. Mi volt ez? - de mielőtt válaszolhatott volna , minden fény kihunyt. Jenna néni kiáltása hallatszott a nappaliból, és ha eddig nem kapaszkodtam volna eléggé Damonbe, most már biztos, hogy de. Ő a nappali felé kezdett húzni, és pont félúton ütköztünk össze Jennával. Mérhetetlen aggodalom csengett a hangjában.
- Maggie! - mutatott fel a lépcsőn. Mindannyian felvágtattunk a lépcsőn, és becsapódtunk a húgom szobájába. Jenna letérdelt az ágya mellé, és szorosan magához ölelte.
- És Ashley? - indultam volna az ő szobája felé, de Damon visszatartott.
- Átment Justinehoz, és ott is alszik. - mondta Jenna.
- Valakinek akkor is le kell mennie, és visszakapcsolni a biztosítékot... - Damon az ablakhoz sétált, és az eget nézte.
- Ez nem egyszerű áram szünet. - mutatott fel. Jenna odaszaladt az ablakhoz és ő is elkezdte azt a pontot bámulni mint a fiú - Hidd el, a biztosítéknak semmi baja. -csóválta a fejét. Én is odafurakodtam, és felnéztem az égre. Telihold volt. De nem egyszerű telihold. Gyűrű volt körülötte, és még vérvörös is volt. Mint egy vérbe áztatott gombolyag magasodott a láthatáron. Először Jenna rémült, majd Damon feszült arcára pillantottam.
- Jenna mi folyik itt?! - kiáltottam. Ő kinyitotta , kicsivel később pedig össze is csukta a száját. Ezt elismételte tízszer, és csak ezután látott hozzá. Magyarázott valamit a druidákról, meg a boszorkányságról, majd vett egy nagy levegőt és kimondta.
- Boszorkány vagy. - nézett keményen a szemembe. - Én is az vagyok. A nagyanyád is az volt. És Damon sem egy egyszerű ember, de erről majd később. Azt is tudom, hogy mi történt valójában. Megnyilvánult az erőd. És most el akarnak kapni. - én remegve rogytam a padlóra, és homályosan néztem rá.
- És...és anya? Ő is...?? Vagy apa...?
- Nem, ők nem. - rázta a fejét. - Gyere ide! - veregette meg a békésen szuszogó Maggie mellett az ágyat. Lassan odasétáltam, és még mindig remegve bújtam oda Maggiehez. Jenna mindkettőnket átölelt és jelzett Damonnek, hogy őrködjön. Sírva nyomtam egy puszit húgom hajába, és nagynéném egyik percben nekem suttogott, aztán Damon felé artikulált. Mikor már nem volt több könnyem, odabotorkáltam az ajtóhoz, és Damonre néztem. Ő ugyanúgy a fülem mögé simított egy tincset, mint ott, a lépcsőház előtt. Én lehunytam a szemem, és suttogtam egy halk köszönömöt. Bólintott, de mikor kaparászást hallottunk, hátrébb lökött, és védelmező pózba vetette magát. A hang lassan elhalt, és az ő izmai is kiengedtek. Visszakísért az ágyhoz, és lassan leültetett a szélére.
- Jenna. Komolyan beszéltél? - néztem nagynénémre.
- Teljesen. - mondta a távolba bámulva. Egy perc csönd után kitört belőlem a hisztérikus nevetés.
- Boszorkányok!...mágia!...hahah...természetfeletti!.. - csapkodtam a térdem. Jenna szomorú tekintettel csóválta a fejét, majd lehajtotta. Damon megintcsak, emberfeletti gyorsasággal termett előttem és fogta meg a két vállamat. Ettől csak még jobban nevettem, és behunyt szemmel ringatóztam.
- Mary Kate! Mary Kate!! MARY KATE!!! - hallottam Damon kiáltásait, de csak akkor hagytam abba a nevetést mikor megrázott. Lassan újra visszakerültem a valóságba, és felfogtam, hogy ez véresen komoly.
- Sajnálom.. - mondtam. Jenna csak egy kis mosolyt villantott rám, Damon pedig megint bólintott. Felálltam és kinéztem az ablakon. A hold még mindig ugyan olyan volt mint eddig. Óvatosan körbejártam a szobát, nehogy felébresszem Maggiet, majd megállapodtam a polcon lévő óra előtt.
23:59. Pislogtam egyet.
00:00.
Egy ablak betört.

1. fejezet ~ Ki vagy Idegen?

Mary Kate


- Elnézést a késésért. - szólalt meg csendesen.
- Mi a neve fiam? - kérdezte Mr.Drop dühösen.
- Damon. Damon Salvatore. - mi? Salvatore? Jasmine a karomba csípett, de én nemet intettem a fejemmel, mivel én sem tudtam, hogy miről van szó. Elena is kérdőn nézett rám, úgy mint a többi ember aki a teremben volt.
- Oh. Nos. Talán Mary Kate rokona? - kapcsolt elsőként a tanár úr.
- He? - kérdezett vissza - Miért? Annak kéne lennem? - vigyorgott szemtelenül.
- Mary Kate.. Kérlek mutatkozz be neki. - mivel továbbra is csendben ültem a helyemen,még egyszer szólt, így fogcsikorgatva ugyan, de felálltam. - Most gyere ide! - intett Mr.Drop. Lassan kivánszorogtam, majd megálltam az "idegennel" szemben. Ő vigyorogva nézet rám, majd kezet nyújtott.
- Mary Kate Salvatore. - ráztam meg a kezét. Ő elképedve nézett a szemembe, majd végigmért, miközben továbbra is a kezemet fogta. - Örvendek.. - mondtam elhaló hangon.
- Szia. - köszönt ő is. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állhattunk ott, kéz a kézben, de egyszer csak Jessie nyávogása szakította meg a pillantot.
- Én meg Jessie vagyok. Szingli, vadóc. - villantott rá egy mosolyt. Damon egy percre sem engedte el a kezemet, és a tekintetemet fogvatartva válaszolt.
- Nem vagy az esetem.. - a szája sarkában egy kis mosoly szikráját véltem felfedezni, és miközben ezt kimondta kacsintott egyet. Én akaratlanul elmosolyodtam, és kissé lelombozódva sétáltam vissza a padomhoz. Mikor leültem a lányok közé, mindketten elkezdtek böködni, hiszen a kacsintást csak az első sorban ülök láthatták. Jasmine részletes beszámolót kért az érzéseimről, Elena pedig egy cinkos mosollyal méregetett. Én magam is csak vigyorogtam mint a vadalma, és bármennyire akartam, nem tudtam az anyagra koncentrálni. Azon járt az agyam, hogy ki lehet ez a másik Salvatore, és ha valóban a rokonom, akkor rohadtul megszívtam, mert családtaggal nem lenne szerencsés összejönni. Összejönni. Erre az egy szóra dobbant egy nagyot a szívem, majd a hátunk mögül, onnan ahova Damon-t ültette a tanár, egy erőlködő hangot lehetett hallani, ami a nevetést próbálja visszatartani. A vállam fölött hátra sandítottam, és egy vonzó kék szempárral találtam magam szemben. Damon nevetett. Egy percre olyan érzésem támadt mintha azon nevetne amin gondolkodtam, de azzal győzködtem magam, hogy ez lehetetlen. Kicsengettek, én meg az órarendemet nézve vágtam ki a folyosóra, ahol éppen egy mellkassal találtam magam szemben.
- Már bocsánat! - szóltam felháborodottan, amikor már vagy negyedszerre próbáltam kikerülni az illetőt, de ő nem mozdult.
- Így kell köszönteni egy régi barátot? - emelte fel a fejét... Sam!
- Ó, istenem! Sam! - nevettem rá, majd szorosan megöleltem. Ő is nevetett, és mackó ölelésébe zárt.
- Végre, hogy megismertél! - csóválta a fejét.
- De hiszen úgy megnőtt a hajad! - csóváltam én is a fejem, majd megborzoltam az előbb említett szőrzetet. Ő nevetve a kezem után kapott, majd egy akkora csikiben részesített, hogy tőlünk zengett a folyosó. Tavaly még velünk nevettek volna, de most csak elítélő pillantásokat kaptunk.
- Eltakarodnátok? - szólt ránk Jessie, aki az egész sleppjével pózolt az ajtóban. A jókedvem, már messze járt. Még csak az iskola első napja van, és én már most szívesen leütném... Sam is azonnal elkomorodott és egy szemöldökráncolás kíséretében elköszönt, mert mennie kellett a következő órájára. Nekem most trigonometriám lesz, szóval elindultam a lépcsők felé. Nem a főlépcsőhöz mentem, mert ott ilyenkor mindig nagy a torlódás, hanem a régi, hátul találhatóhoz. Tavaly is mindig ott közlekedtem ha siettem, ezért már ismertem a dörgést. Harrison, az iskola gondnoka ezen a nyáron sem rakott fel új lakatot, pedig már két éve megígérte. Én nem bánom, hiszen így akadály mentesen közlekedhetek, és sokkal gyorsabb is. Szóval kinyitottam a nyikorgó vasrácsos ajtót, majd kettesével véve a lépcsőfokokat elindultam. Mikor már félúton jártam megálltam, mert hideget éreztem és egy árnyat láttam a sarokban.
- Ki az? - kérdeztem magabiztosan, hiszen ezt a lépcsőházat csak az iskola "rosszai" használják , ha cigizni akarnak. Azt hittem, hogy most is egy ilyen esetről van szó, ezért közelebb léptem és megismételtem a kérdést, csak ezúttal hangosabban. Valami morgás félét hallottam ezért fújva egyet, megindultam felé, gondolván, lehet, hogy csak zenét hallgat, ezért nem vesz észre. Mikor odaértem, egy magas srácot láttam a fal felé fordulva. Valamit a szájához emelt és újabb morgás félét hallottam. - Hé! Mit csinálsz? - kocogtattam meg a vállát. Ő hirtelen megpördült, elkapta a csuklómat, és vérben forgó szemeivel engem méregetett. Egy éles sikoly hagyta el a számat, mert perpillanat ez tűnt a legésszerűbbnek. A szája is véres volt, a földön pedig egy patkány hevert. Gyorsan kellett mérlegelnem a helyzetet, hogy megpróbálom lenyugtatni, vagy kiszabadítom magam és minél hamarabb eltűnök innen. Az utóbbit választottam, így jól sípcsonton rúgtam, de csak egy ördögi kacaj volt a válasz. A szabad kezemmel ütögetni kezdtem, és amikor hozzáértem a kezemből valami forró fény robbant ki, megégetve a támadómat. Úgy döntöttem, hogy ezzel később foglalkozom, és most kihasználom, hogy a férfi a sarokba hátrált. A táskámat már régen elejtettem, ezért most csak egy hátra arcot csináltam, és elkezdtem lefelé rohanni a lépcsőn. Éreztem, hogy ez a valaki, vagy valami követ engem, és a lihegését is hallottam, ezért még jobban próbáltam belehúzni, mármint amennyire egy lépcsőn lehet. A várva várt fény, ami a lépcsőház végét jelentette egyre erősebben derengett előttem, és mikor már éreztem az ujjai kaparászását a hátamon kivágódtam a rácsokon. Egyenesen Damon Salvatore karjaiba.
- Héé, mi a baj kicsi lány? - simított ki egy hajtincset az arcomból.  Én elhadartam neki, hogy mi történt, és ő azonnal mérlegelő,mérges,majd egy komor eltökélt arcot vágott. - Mindjárt jövök. - én próbáltam tiltakozni, de ő ezzel mit sem törődve, betrappolt a lépcsőházba. Életem leghosszabb öt percét vártam, mikor újra meghallottam léptei zaját. Lassan az alakja körvonalai is kezdtek kirajzolódni, majd teljesen tisztán kivehető volt, hogy valamit tart a kezében.
- Végre! - siettem oda hozzá. - Mi volt ez? - kérdeztem még mindig egy kicsit félelemtől remegő hangon, hiszen látható volt, hogy Damon az imént verekedett. A pólója megvolt tépve, és az arcán is egy csúnya vágás vöröslött. A táskámat, amit eddig a kezében tartott, most az én kezembe nyomta, és egy kis merengés után megszólalt.
- Nem tudom. De ígérd meg, hogy soha többet nem használod a hátsó lépcsőházat. - nézett mélyen a szemembe.
- Megígérem. - suttogtam - Megsérültél. Jól vagy?
- Nem igazán. Haza megyek. - mondta majd hátat fordított, és elindult.
- Várj! - futottam utána - Én is haza megyek. Megtennéd, hogy elviszel? - kérdeztem, mert tudtam, hogy ha egyedül kell haza sétálnom, akkor előbb, vagy utóbb hisztériás rohamom lesz. Ő bólintott, és mikor már a parkolóban jártunk, rámutatott egy Mustangra.
- Tudsz vezetni? - kérdezte, az orrnyergét dörzsölgetve. Én nagyon nyeltem, és elgondolkoztam. Ő láthatóan rosszul van, sok vért vesztett, miközben én csak ijedt vagyok. Tehát bólintottam, és kivettem a kezéből a kulcsokat. Elindultunk, és mikor már kínosnak éreztem a csöndet, kimondtam azt a kérdést ami az elejétől foglalkoztatott.
- Hogy kerültél oda? - kérdeztem, a tekintetemet egy percre sem véve le az útról, bár éreztem, hogy ő engem néz.
- Hallottam a sikításod, ezért gyorsan odafutottam... - mivel nem gondoltam, hogy ennyire hangos lett volna az a sikítás egy pillanatra elfogott a kételkedés, de végig gondolva, simán lehet, hiszen borzasztóan féltem, és egy jó nagy adag adrenalin fröccsöt is kaptam.
- Értem. - bólintottam. Mikor begurultunk a kocsival a házunk elé, egy perc alatt döntöttem. Kivettem a gyújtásból a kulcsot, kiszálltam, majd neki is kinyitottam az ajtót. - Láthatóan rosszul vagy, sok vért vesztettél, és így fix, hogy nem tudsz vezetni. - ő is kiszállt, és még mindig érdeklődve nézett rám. Én odasétáltam az ajtóhoz, kikotortam a kulcsom, és szélesre tártam az ajtót. - Ha valaki így meglátna, biztos, hogy halálra rémülne. Rendbe szedünk. - mondtam miközben besétáltam az ajtón, és és megálltam vele szemben. - Gyere be!






Komizni még mindig lehet, kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
xoxo.: Mary Kate

Prológus

Mary Kate



Nagyon igyekeztem, mert már így is késésben voltam. Nem túl jó pont, rögtön az iskola első napján elkésni, de tegnap este elfelejtettem beállítani a vekkert. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam az ajtó mellől a táskám, és kiléptem a szeptemberi napsütésbe. Mivel Jenna még áprilisban elkobozta a jogsimat , nem tudtam kocsival menni, bár az is igaz, hogy a régi Range Rover helye a mai napig üresen áll a garázsban. Kifordultam a főútra, majd a Josh Carter E. Abe iskola felé vettem az irányt. Útközben több osztálytársam kocsiját is láttam elmenni magam mellet, de egyik sem állt meg , mint tavaly ilyenkor tette volna. Keserű mosollyal baktattam tovább, mikor egyszer csak valaki megfogta a vállam. Rémülten pördültem meg, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Áá, Jeremy... Megijesztettél. -mondtam, miközben feltoltam a napszemüvegemet a hajamra.
- Bocsi.. - mosolyodott el kisfiúsan - Gondolom te is a suliba mész.
- Ahamm. - bólintottam - Gondolom te is.
- Igen, oda. Nem zavar ha veled megyek? - kérdezte.
- Nem, persze, hogy nem. - mondtam, miközben visszavettem a szemüvegem, és újra a suli irányába fordultam. - Jeremy! Jössz már? - szóltam rá, mikor még mindig bambán ácsorgott, és én már lépésekkel előtte jártam. Ő észbe kapott, és gyorsan utánam eredt. Szegény srác próbált társalgást kezdeményezni de én a gondolataimba merültem, így pár egyszótagos válasz után feladta, és némán sétált tovább. Tíz perc múlva oda is értünk az iskolához, Jer pedig átcsapódott a saját barátaihoz. A szokásos klikkek, a szokásos helyükről, a már szokásossá vált nézésükkel mértek végig, ahogy átvágtam az aulán. A szekrényemhez siettem, hogy megnézzem az órarendemet, amit Ashley ragasztott bele tegnap előtt, az évnyitón.  Elméletben európai történelemmel kezdek, úgyhogy gyorsan beakartam érni a terembe, hogy elfoglalhassam a leghátsó padok egyikét. Ahogy becsaptam a szekrényem ajtaját, Jasmine tűnt fel mögötte.
- Szia! - ugrott a nyakamba - Jajj, úgy hiányoztál! - pörgött tovább.
- Szevasz.. - öleltem vissza - Héjj, Jasmine, nem szaladok el ha elengedsz... - céloztam arra, hogy lassan megfojt.
- Juj, bocsi! - nevetgélt, és belém karolt. - Nekem is európai történelmem lesz, és tudom, hogy neked is mert Ashley adott egyet az órarendedből, és Elena is kapott egyet belőle, és ő is mindjárt jön! -hadarta el egy szuszra. Ezek után magával húzva, becibált a terembe. Mint az előbb mondtam, hátulra akartam leülni, de ez vele képtelenség. Ledobta magát az első padba, engem is magával rántva.
- Azt a helyet foglald le Elenának! - mutatott a mellettem lévő székre. Én oda pakoltam a táskámat, és Jasmine felé fordultam, hogy érdeklődjek a szünete felől, bár így is betéve tudom, mert minden nap felhívott és elmesélte, hogy látott egy srácot a parton, és íííírtóózatosan tetszett neki. Mielőtt megszólalhattam volna, ő felpattant és oda billegett az ajtóhoz. - Elena!! - ugrott az ő nyakába is. El melegen elmosolyodott és megsimította a hátát. Ahogy Jas elengedte , ő felém kezdett oldalazni, de erre nem volt szükség mert Jasmine eleve felém akarta ráncigálni. Leültek a két oldalamra, és Elena megsimította a karom. Elmosolyodtam, és visszatértem az eredeti ötlethez, és megkérdeztem Jasmine-t.
- Uhh, hát nagyon jóó... - pirult el.
- Volt valami azzal a sráccal? - kérdeztem nevetve.
- Hát éppen...igen! - és itt kezdődött el az áradozása arról, hogy mennyire aranyos volt a fiú (Jason) amikor Jasmine véletlenül pont hasba trafálta egy kis fagyival. Fél füllel rá figyeltem, de a gondolataim nagyon messze jártak. Pontosabban egy hídon...aztán a vízben. A csengő hangja szakított ki a képzelgésemből. Annyiról maradtam le, hogy Jas már rég befejezte az áradozást, és most feszülten, védelmezően álltak fel mellettem Elenával.
- Nézd már, itt van az alkoholista... - mosolygott rosszindulatúan Jessie.
- Takarodj innen.. - mondta Elena.
- Miért? - képedt el - Én csak meg akartam kérdezni Mary Kate barátunkat, hogy nem kér e egy kis whisky-t? - váltott vissza. Lassan én is felálltam, mosolyt kényszerítve az arcomra.
- Nem, köszönöm, nem kérek. - mondtam Jessie-nek - Tudod elég volt a reggeli sör is. - láthatóan meglepte a válaszom, és éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Mr.Drop szakította félbe.
- Valami baj van Ms.Jessen? - kérdezte hidegen.
- Nem, semmi, semmi tanár úr! - villantott rá egy mosolyt, és himbálta arrébb magát. Mi, a lányokkal leültünk, és elkezdtük a jegyzetelést, mert Mr.Drop azonnal diktálni kezdett. Tény és való, hogy soha nem volt egy kíméletes tanár, már megszoktuk.
 Halk kopogás hangzott fel, majd kitárult az ajtó, és belépett Ő.







Remélem, hogy tetszett.
Hozzászólni ér, és nagyon örülnék neki, ha kapnák véleményt!
xoxo.: Mary Kate