Pár szóba sűrítve nem volt időm írni, kedvem és ihletem sem volt, szóval... :/
Na de most, jó olvasást!
Ui.: kérhetek kommenteket? *boci szem* :D
Mary Kate
Abban a pillanatban ahogy az ablak betört Damon az ajtóhoz ugrott, Jenna csukott szemmel varázsigéket mormolt, Maggie aludt és én csak álltam. Azon gondolkodtam, hogy egyik pillanatról a másikra, hogy változhatott így meg az életem. Az egyik pillanatban még a suli legnépszerűbb diákja voltam, aztán hirtelen kitaszított lettem, most pedig boszorkányként valószínű, hogy az életemért fogok küzdeni. De nincs idő önsajnálatra. Odarohantam Damon mellé és én is az ajtót nyomtam. A túloldalról morgás, törés-zúzás és egyéb hangok hallatszottak és bár belül nagyon féltem, nem mutattam. Szerintem ezzel elnyertem valamennyit Damon elismeréséből. Egyszer csak Jenna szólalt meg:
- Le kell jutnunk a varázsszobába. Ott biztonságban lennénk. - mondta.
- Nekünk olyanunk is van? - néztem rá. Ő csak bólintott, és én halkan csak ennyit kérdeztem: - Lehetséges?
- Nem. - rázta meg a fejét Damon. - Sajnos nem.
- Akkor mit csináljunk? - rezzentem össze egy ordításra, ami az ajtó másik oldaláról jött.
- Megpróbáljuk megvédeni magunkat. - nézett komoran a szemembe a mellettem álló fiú. Férfi. Adonisz. Tökmindegy!
- És ezt hogyan tervezed?! - rivalltam rá, mire csak egy felhúzott szemöldök volt a válasz. - Bocsáss meg. - dadogtam. Ő elmosolyodott és csak megrázta a fejét, de hirtelen kellett visszareppennünk a valóságba, ugyanis az ajtó résnyire kinyílt és valószínű, hogy ki is vágódott volna, ha Damon nem vetődik neki. Ma már sokadszorra. Mikor az ajtó túloldalán álló személy felfogta, hogy nem fogja tudni kinyitni az ajtót elégedetlen morgást hallgatott , majd hirtelen csönd lett. Túlságosan hirtelen. Valamivel később egy éles vonyítás szelte át a ház csöndjét, aminek hatására mindhárman megdermedtünk.
- D..Damon.. - szólítottam óvatosan - Valami a bokámra szuszog.. - közöltem összeszorított fogakkal. Hirtelen hasra vágódott (miközben továbbra is tartotta az ajtót), majd mikor kinézett az ajtó alatt, elkerekedett a szeme és igen színes és válogatott káromkodás tört fel a torkából.
Miután gyorsan átfutottam a levelet, öt dolog jutott az eszembe;
1, Ki a fene az a Mr.Northman?!
2, És az Alcide Smallwood?!
3, Milyen bár?!
4, Kik a fenék ezek, hogy így parancsolgatnak?!
5, Ugye ez nem vér a szélén?!?!
És ezeknek a dolgoknak hangot is adtam.
- Ki az a Mr.Northman és az aki aláírta? - pillantottam nagynénémre, de mikor ő fejével a szobában idegesen járkáló ifjúra bökött, tőle kérdeztem. Úgy tűnt nem figyel rám, ezért ismét Jennához fordultam - És ez a... bár?
- Mindent tőle kérdezz.. - mondta lemondó sóhajjal, és tovább cirógatta Maggie hátát.
- Hé, hallottad amiket mondtam? - néztem megint a fiúra, de ő továbbra is csak idegesen járkált és semmibe vett. Na mármost, azok akik ismernek, tudják, hogy ettől tud nagyon elszállni az agyam, és ez ebben az esetben sem történt másként. - HÉ! - kiáltottam újonnan, de mivel még most sem történt semmi, bevágtam elé, elkaptam a bőrdzsekije nyakát és komolyan a szemébe néztem. - Válaszolnál?! - rivalltam rá.
- Www.. - morgott.
- Nem morgást akarok, hanem válaszokat! - hajoltam fenyegetően közelebb, így csak pár centi volt az ő arca, és az én arcom között. Zsörtölődött még egy kicsit, majd megszólalt.
- Eric Northman a vámpírok ezen körzetének a seriffje, és Alcide Smallwood, aki a levelet írta, az egyik vérfarkas csatlósa. A bár, amiről írt az egy csakis vámpírok és még néhány természetfeletti lény számára fenntartott hely, ami szintén Ericé. Örülsz? - még mindig az arcát fürkésztem, amiközben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen jóképű, de most ezekre a dolgokra kellett koncentrálnom.
- Még valami; az vér? - böktem a levél felé. Ő összehúzott szemekkel csupán bólintott , én meg egy percre megszédültem. Lassan elengedtem a dzsekijét, és elsimítottam a vállán. Még lassabban távolabb léptem, és az órára pillantottam. Természetesen továbbra is engem bámult, hogy kitérhessen egy következő elkapás elől és azért, hogy ha eltalálnék ájulni, elkaphasson. - Nos.. - szóltam megfontoltan - Merre is van ez a bár?
- New Orleans-ban. - nézett felváltva Jennára és rám.
- Rendben. Akkor én most gyorsan összekapom magam és mehetünk is, mert oda két óra az út, és negyed egy lesz. Pont odaérünk háromra. - tapsoltam kettőt és masíroztam az ajtó felé. - Ugye már elmentek? - kukkantottam még hátra a vállam felett Damonra. Ő annyira elvolt képedve, hogy csak bólintani tudott. - Tökéletes! - villantottam rá egy mosolyt, és kicaplattam az ajtón. Inkább semerre sem néztem, mert amilyen hangok beszűrődtek, tudtam, káoszt látnék mindenhol. Mikor elértem az ajtómhoz lassan elfordítottam az ajtógombot és beléptem. Első pillantásra nem volt semmi különös. Másodikra sem. Mikor meggyőződtem arról, hogy nem volt itt senki, nem hiányzik semmi és legfőképpen minden úgy van ahogy hagytam , gyorsan kinyitottam a gardrób ajtaját. Teljesen fölöslegesen, hiszen egy pillanat alatt lefagytam. Mit kell felvenni egy vámpírbárba? Mikor pár perc ácsorgás után sem tudtam, kimentem a folyosóra és elkiáltottam magam - Damon! Mit vegyek fel egy olyan helyre mint...na, tudod... az!
- Semmi extra nem kell. - kiáltott ő is valahonnan, véleményem szerint a lépcső aljáról. - De ha lehet ne reklámozd a nyakad! - majdnem visszakérdeztem, hogy miért ne, mikor eszembe jutott, hogy hát vámpír, és az ő táplálkozási szokásaik.
- Rendben.. - motyogtam és visszarohantam a gardróbba. A polcról lekaptam egy hosszú farmert és egy fekete rövid ujjú pólót, majd visszasasszéztam az ágyamhoz. Ledobáltam magamról a mai napi ruhákat, bedezodoroztam magam és felkaptam magamra az előbb kikészített holmikat. Az ezernyi karkötőm mellé még gyorsan magamra csatoltam apa régi óráját. Kiszaladtam az Ashleyvel közös fürdőszobánkba (ez kötötte össze az én és az ő szobáját), gyorsan megfésülködtem, fogat mostam és feldobtam egy kis rúzst is. Még visszaszaladtam a ruháimhoz és belebújtattam a lábam a kedvenc western csizmámba, majd az ajtó mellett álló fogasról lekaptam a két tucat sálam közül az egyiket. A királykék és rojtos végű volt, nagyon szeretem. Kiléptem a szobámból és elindultam lefelé a lépcsőn, de még mindig nem nagyon akaródzott körülnézni, így beakadt a lábam egy beszakadt lépcsőfokba. Még a lépcső tetején jártam ezért elkezdtem lefele gurulni. Szorosan behunytam a szemem felkészülve a becsapódásra, de az elmaradt. Mikor félénken résnyire nyitottam először az egyik, majd a másik szememet is megállapítottam, hogy félúton az esésben megrekedtem. Konkrétan a levegőben lebegtem. Elkezdtem érezni a végtagjaim, így azt is éreztem, hogy két erős kar tart. Felemeltem a fejem és Damon arca annál is közelebb volt mint gondoltam, a lélegzetem is elakadt és a szívem őrült vágtába kezdett. Erre ő gúnyosan elvigyorodott és lassan lerakott.
- Ha továbbra is így ver a szíved, a bárban rád fogják vetni magukat. - vetette oda a válla felett - Menjünk. - és ezzel a végszóval kilépett az ajtón. A fenébe, persze! Vámpír! Én hülye. Báááár, a szívem ritmusát nem nagyon tudtam szabályozni. Elköszöntem Jennától, aki a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázok magamra és ha bárki bántani akar az erőre koncentrálok ami bennem lakozik. Kimentem a nem éppen hűvös Mississipi éjszakába és beültem Damon mellé a kocsiba, hogy elinduljunk New Orleansba. Lassan háromnegyed óra hallgatás után, mikor végre összeszedtem, hogy mit is akarok mondani és kérdezni, belefogtam;
- Te, figyelj! Akkor ugye..te vámpír vagy. - kezdtem én.
- Gratulálok, kész zseni vagy! - horkant fel. Komolyan elgondolkodtam, hogy tarkón vágjam-e.
- Heheh. Akkor a vámpírokon,vérfarkasokon és boszorkányokon kívül mik léteznek még? - csaptam bele. Nem fogok udvariaskodni.
- Ha jól tudom vannak még alakváltók és ha igaz szellemek is. De szellemeket csak a boszorkányok látnak. - sandított rám. De jó! Még egy dolog ami a nyakamba szakadt.
- Te...te.. naszóval te.. - makogtam kínomban, mert nem tudtam, hogy hogyan kérdezzem - Waah, te hogy táplálkozol? - dobtam fel a labdát. Ő elmosolyodott, majd kicsit nevetett is mielőtt válaszolt volna.
- Vérrel. Ember vérrel. -BUMM. Csapta le. Nagyot nyeltem és bólintottam. Ezután nem is nagyon beszélgettünk, kivéve akkor amikor megkérdeztem, hogy bekapcsolhatom-e a rádiót. Bekapcsolhattam.
Két óra autózás után leparkoltunk egy sötét sikátorban és kiszálltunk. Próbáltam nem remegni. Mondom; PRÓBÁLTAM! A sikátor végén, mikor már átjöttünk két benga őrön, megláttam a vörösen világító betűket, amik a bár nevét hirdették...
THE BLOOD SHADOW
