Damont meglepte a meghívásom. Eddig a percig én sem voltam biztos magamban, de ahogy átlépte a küszöböt, tudtam, nem dobhatom ki. És nem is lettem volna rá képes, okom sem volt. Gyorsan végig gondoltam a dolgokat, majd megszólaltam.
- Az elsősegély doboz a fürdőben van. Mindjárt ide hozom, és ... kérsz esetleg egy teát?
- Tea? Nem köszönöm. Nem az én stílusom... - rázta a fejét vigyorogva. Bólintottam egyet, és lassan felcsoszogtam a lépcsőn. A dobozt a mosdó alatt találtam meg, ezért gyorsan visszamentem, nehogymár elvérezzen nekem. Rámutattam a kanapéra, és ő engedelmesen leült. Először a háta mögé álltam, de onnan nem értem el jól a sebet, ezért inkább mellé térdeltem. Kisimítottam egy,két kósza tincset a homlokából, majd óvatosan a sebre nyomtam a fertőtlenítő szeres vattát. Ő egy kicsit sem szisszent fel, csak mereven nézett maga elé. Mikor végeztem, egy ragtapaszt illesztettem óvatosan a vágásra és beletúrtam a hajába, hogy a félre simított szálak vissza kerüljenek a helyükre. Ekkor felpillantott rám, olyan átható tekintettel, hogy belevörösödtem. Felpattantam és kisétáltam a konyhába, hogy csináljak egy szendvicset. Éreztem, hogy ő ott áll mögöttem, ezért törvényszerűen még idegesebb voltam... Sikeresen elvágtam az ujjam. A kés hideg pengéjének érintésére felnyögtem, majd végig nézve ahogy a vér kicsordul, felé fordultam.
- Adnál egy ragtapaszt nek... - nem tudtam befejezni a mondatot. Olyan gyorsan termett előttem és fogta meg a vérző ujjam, hogy elállt a szavam. Ő közelebb hajolt a sebhez, és én ekkor ájultam el.
+*+*+*+
Lassan nyitottam ki a szemem. Valami puhán feküdtem, és az ujjam is be volt kötözve. Mikor kitisztult a kép, láttam, hogy a kanapén fekszem, az ujjamon ragtapasz, és Damon Salvatore se hiányzott a képből. Ott ült a fotelben, teával a kezében, és a családi képeket nézte. Hirtelen pattantam fel, és a kanapé másik oldalára vetettem magam.
- Mary Kate? - hallatszott Jenna néni hangja.
- Jenna! - ugrottam a nyakába.
- Végre felébredtél! - mosolygott - Damon mindent elmesélt. Mondta, hogy elvágtad a kezed, és a vér látványától elájultál. Nem csoda azok után ahogy végig nézted, hogy Damon elesik és lefejeli a lépcsőt. Nagyon kedves volt tőled, hogy segítettél neki! - bólogatott. Mi? De ez nem így történt! Damon felé fordultam, de kár volt a nagy igyekezet, ott állt mögöttem.
- Azt hiszem, hogy én most megyek. - nyújtotta át a csészét Jennának. Én az órára sandítottam, ami 23:38-at mutatott.
- Kikísérlek. - mondtam és vele együtt mentem az előszobába. Mikor éppen kiakarta nyitni az ajtót, a keze után kaptam, megakadályozva, hogy bármit is tegyen. Ő mérgesen pillantott felém, és rántott egyet a karján. - Mi volt ez?
- Mi van? - fürkészett összehúzott tekintettel.
- Nem vagyok hülye, tudom, hogy mi történt. Nem a vér látványától ájultam el, és te nem lefejelted a lépcsőt. Mi volt ez? - de mielőtt válaszolhatott volna , minden fény kihunyt. Jenna néni kiáltása hallatszott a nappaliból, és ha eddig nem kapaszkodtam volna eléggé Damonbe, most már biztos, hogy de. Ő a nappali felé kezdett húzni, és pont félúton ütköztünk össze Jennával. Mérhetetlen aggodalom csengett a hangjában.
- Maggie! - mutatott fel a lépcsőn. Mindannyian felvágtattunk a lépcsőn, és becsapódtunk a húgom szobájába. Jenna letérdelt az ágya mellé, és szorosan magához ölelte.
- És Ashley? - indultam volna az ő szobája felé, de Damon visszatartott.
- Átment Justinehoz, és ott is alszik. - mondta Jenna.
- Valakinek akkor is le kell mennie, és visszakapcsolni a biztosítékot... - Damon az ablakhoz sétált, és az eget nézte.
- Ez nem egyszerű áram szünet. - mutatott fel. Jenna odaszaladt az ablakhoz és ő is elkezdte azt a pontot bámulni mint a fiú - Hidd el, a biztosítéknak semmi baja. -csóválta a fejét. Én is odafurakodtam, és felnéztem az égre. Telihold volt. De nem egyszerű telihold. Gyűrű volt körülötte, és még vérvörös is volt. Mint egy vérbe áztatott gombolyag magasodott a láthatáron. Először Jenna rémült, majd Damon feszült arcára pillantottam.
- Jenna mi folyik itt?! - kiáltottam. Ő kinyitotta , kicsivel később pedig össze is csukta a száját. Ezt elismételte tízszer, és csak ezután látott hozzá. Magyarázott valamit a druidákról, meg a boszorkányságról, majd vett egy nagy levegőt és kimondta.
- Boszorkány vagy. - nézett keményen a szemembe. - Én is az vagyok. A nagyanyád is az volt. És Damon sem egy egyszerű ember, de erről majd később. Azt is tudom, hogy mi történt valójában. Megnyilvánult az erőd. És most el akarnak kapni. - én remegve rogytam a padlóra, és homályosan néztem rá.
- És...és anya? Ő is...?? Vagy apa...?
- Nem, ők nem. - rázta a fejét. - Gyere ide! - veregette meg a békésen szuszogó Maggie mellett az ágyat. Lassan odasétáltam, és még mindig remegve bújtam oda Maggiehez. Jenna mindkettőnket átölelt és jelzett Damonnek, hogy őrködjön. Sírva nyomtam egy puszit húgom hajába, és nagynéném egyik percben nekem suttogott, aztán Damon felé artikulált. Mikor már nem volt több könnyem, odabotorkáltam az ajtóhoz, és Damonre néztem. Ő ugyanúgy a fülem mögé simított egy tincset, mint ott, a lépcsőház előtt. Én lehunytam a szemem, és suttogtam egy halk köszönömöt. Bólintott, de mikor kaparászást hallottunk, hátrébb lökött, és védelmező pózba vetette magát. A hang lassan elhalt, és az ő izmai is kiengedtek. Visszakísért az ágyhoz, és lassan leültetett a szélére.
- Jenna. Komolyan beszéltél? - néztem nagynénémre.
- Teljesen. - mondta a távolba bámulva. Egy perc csönd után kitört belőlem a hisztérikus nevetés.
- Boszorkányok!...mágia!...hahah...természetfeletti!.. - csapkodtam a térdem. Jenna szomorú tekintettel csóválta a fejét, majd lehajtotta. Damon megintcsak, emberfeletti gyorsasággal termett előttem és fogta meg a két vállamat. Ettől csak még jobban nevettem, és behunyt szemmel ringatóztam.
- Mary Kate! Mary Kate!! MARY KATE!!! - hallottam Damon kiáltásait, de csak akkor hagytam abba a nevetést mikor megrázott. Lassan újra visszakerültem a valóságba, és felfogtam, hogy ez véresen komoly.
- Sajnálom.. - mondtam. Jenna csak egy kis mosolyt villantott rám, Damon pedig megint bólintott. Felálltam és kinéztem az ablakon. A hold még mindig ugyan olyan volt mint eddig. Óvatosan körbejártam a szobát, nehogy felébresszem Maggiet, majd megállapodtam a polcon lévő óra előtt.
23:59. Pislogtam egyet.
00:00.
Egy ablak betört.
Egy lány..Egy iker..Akinek lelkébe, s szívébe a varázslat ősi ereje van eltemetve..De ő ezt nem is sejti..Egészen addig míg egyszer csak elkezd játszani az igazi tűzzel..
2012. április 22., vasárnap
2012. április 15., vasárnap
1. fejezet ~ Ki vagy Idegen?
Mary Kate
- Elnézést a késésért. - szólalt meg csendesen.
- Mi a neve fiam? - kérdezte Mr.Drop dühösen.
- Damon. Damon Salvatore. - mi? Salvatore? Jasmine a karomba csípett, de én nemet intettem a fejemmel, mivel én sem tudtam, hogy miről van szó. Elena is kérdőn nézett rám, úgy mint a többi ember aki a teremben volt.
- Oh. Nos. Talán Mary Kate rokona? - kapcsolt elsőként a tanár úr.
- He? - kérdezett vissza - Miért? Annak kéne lennem? - vigyorgott szemtelenül.
- Mary Kate.. Kérlek mutatkozz be neki. - mivel továbbra is csendben ültem a helyemen,még egyszer szólt, így fogcsikorgatva ugyan, de felálltam. - Most gyere ide! - intett Mr.Drop. Lassan kivánszorogtam, majd megálltam az "idegennel" szemben. Ő vigyorogva nézet rám, majd kezet nyújtott.
- Mary Kate Salvatore. - ráztam meg a kezét. Ő elképedve nézett a szemembe, majd végigmért, miközben továbbra is a kezemet fogta. - Örvendek.. - mondtam elhaló hangon.
- Szia. - köszönt ő is. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állhattunk ott, kéz a kézben, de egyszer csak Jessie nyávogása szakította meg a pillantot.
- Én meg Jessie vagyok. Szingli, vadóc. - villantott rá egy mosolyt. Damon egy percre sem engedte el a kezemet, és a tekintetemet fogvatartva válaszolt.
- Nem vagy az esetem.. - a szája sarkában egy kis mosoly szikráját véltem felfedezni, és miközben ezt kimondta kacsintott egyet. Én akaratlanul elmosolyodtam, és kissé lelombozódva sétáltam vissza a padomhoz. Mikor leültem a lányok közé, mindketten elkezdtek böködni, hiszen a kacsintást csak az első sorban ülök láthatták. Jasmine részletes beszámolót kért az érzéseimről, Elena pedig egy cinkos mosollyal méregetett. Én magam is csak vigyorogtam mint a vadalma, és bármennyire akartam, nem tudtam az anyagra koncentrálni. Azon járt az agyam, hogy ki lehet ez a másik Salvatore, és ha valóban a rokonom, akkor rohadtul megszívtam, mert családtaggal nem lenne szerencsés összejönni. Összejönni. Erre az egy szóra dobbant egy nagyot a szívem, majd a hátunk mögül, onnan ahova Damon-t ültette a tanár, egy erőlködő hangot lehetett hallani, ami a nevetést próbálja visszatartani. A vállam fölött hátra sandítottam, és egy vonzó kék szempárral találtam magam szemben. Damon nevetett. Egy percre olyan érzésem támadt mintha azon nevetne amin gondolkodtam, de azzal győzködtem magam, hogy ez lehetetlen. Kicsengettek, én meg az órarendemet nézve vágtam ki a folyosóra, ahol éppen egy mellkassal találtam magam szemben.
- Már bocsánat! - szóltam felháborodottan, amikor már vagy negyedszerre próbáltam kikerülni az illetőt, de ő nem mozdult.
- Így kell köszönteni egy régi barátot? - emelte fel a fejét... Sam!
- Ó, istenem! Sam! - nevettem rá, majd szorosan megöleltem. Ő is nevetett, és mackó ölelésébe zárt.
- Végre, hogy megismertél! - csóválta a fejét.
- De hiszen úgy megnőtt a hajad! - csóváltam én is a fejem, majd megborzoltam az előbb említett szőrzetet. Ő nevetve a kezem után kapott, majd egy akkora csikiben részesített, hogy tőlünk zengett a folyosó. Tavaly még velünk nevettek volna, de most csak elítélő pillantásokat kaptunk.
- Eltakarodnátok? - szólt ránk Jessie, aki az egész sleppjével pózolt az ajtóban. A jókedvem, már messze járt. Még csak az iskola első napja van, és én már most szívesen leütném... Sam is azonnal elkomorodott és egy szemöldökráncolás kíséretében elköszönt, mert mennie kellett a következő órájára. Nekem most trigonometriám lesz, szóval elindultam a lépcsők felé. Nem a főlépcsőhöz mentem, mert ott ilyenkor mindig nagy a torlódás, hanem a régi, hátul találhatóhoz. Tavaly is mindig ott közlekedtem ha siettem, ezért már ismertem a dörgést. Harrison, az iskola gondnoka ezen a nyáron sem rakott fel új lakatot, pedig már két éve megígérte. Én nem bánom, hiszen így akadály mentesen közlekedhetek, és sokkal gyorsabb is. Szóval kinyitottam a nyikorgó vasrácsos ajtót, majd kettesével véve a lépcsőfokokat elindultam. Mikor már félúton jártam megálltam, mert hideget éreztem és egy árnyat láttam a sarokban.
- Ki az? - kérdeztem magabiztosan, hiszen ezt a lépcsőházat csak az iskola "rosszai" használják , ha cigizni akarnak. Azt hittem, hogy most is egy ilyen esetről van szó, ezért közelebb léptem és megismételtem a kérdést, csak ezúttal hangosabban. Valami morgás félét hallottam ezért fújva egyet, megindultam felé, gondolván, lehet, hogy csak zenét hallgat, ezért nem vesz észre. Mikor odaértem, egy magas srácot láttam a fal felé fordulva. Valamit a szájához emelt és újabb morgás félét hallottam. - Hé! Mit csinálsz? - kocogtattam meg a vállát. Ő hirtelen megpördült, elkapta a csuklómat, és vérben forgó szemeivel engem méregetett. Egy éles sikoly hagyta el a számat, mert perpillanat ez tűnt a legésszerűbbnek. A szája is véres volt, a földön pedig egy patkány hevert. Gyorsan kellett mérlegelnem a helyzetet, hogy megpróbálom lenyugtatni, vagy kiszabadítom magam és minél hamarabb eltűnök innen. Az utóbbit választottam, így jól sípcsonton rúgtam, de csak egy ördögi kacaj volt a válasz. A szabad kezemmel ütögetni kezdtem, és amikor hozzáértem a kezemből valami forró fény robbant ki, megégetve a támadómat. Úgy döntöttem, hogy ezzel később foglalkozom, és most kihasználom, hogy a férfi a sarokba hátrált. A táskámat már régen elejtettem, ezért most csak egy hátra arcot csináltam, és elkezdtem lefelé rohanni a lépcsőn. Éreztem, hogy ez a valaki, vagy valami követ engem, és a lihegését is hallottam, ezért még jobban próbáltam belehúzni, mármint amennyire egy lépcsőn lehet. A várva várt fény, ami a lépcsőház végét jelentette egyre erősebben derengett előttem, és mikor már éreztem az ujjai kaparászását a hátamon kivágódtam a rácsokon. Egyenesen Damon Salvatore karjaiba.
- Héé, mi a baj kicsi lány? - simított ki egy hajtincset az arcomból. Én elhadartam neki, hogy mi történt, és ő azonnal mérlegelő,mérges,majd egy komor eltökélt arcot vágott. - Mindjárt jövök. - én próbáltam tiltakozni, de ő ezzel mit sem törődve, betrappolt a lépcsőházba. Életem leghosszabb öt percét vártam, mikor újra meghallottam léptei zaját. Lassan az alakja körvonalai is kezdtek kirajzolódni, majd teljesen tisztán kivehető volt, hogy valamit tart a kezében.
- Végre! - siettem oda hozzá. - Mi volt ez? - kérdeztem még mindig egy kicsit félelemtől remegő hangon, hiszen látható volt, hogy Damon az imént verekedett. A pólója megvolt tépve, és az arcán is egy csúnya vágás vöröslött. A táskámat, amit eddig a kezében tartott, most az én kezembe nyomta, és egy kis merengés után megszólalt.
- Nem tudom. De ígérd meg, hogy soha többet nem használod a hátsó lépcsőházat. - nézett mélyen a szemembe.
- Megígérem. - suttogtam - Megsérültél. Jól vagy?
- Nem igazán. Haza megyek. - mondta majd hátat fordított, és elindult.
- Várj! - futottam utána - Én is haza megyek. Megtennéd, hogy elviszel? - kérdeztem, mert tudtam, hogy ha egyedül kell haza sétálnom, akkor előbb, vagy utóbb hisztériás rohamom lesz. Ő bólintott, és mikor már a parkolóban jártunk, rámutatott egy Mustangra.
- Tudsz vezetni? - kérdezte, az orrnyergét dörzsölgetve. Én nagyon nyeltem, és elgondolkoztam. Ő láthatóan rosszul van, sok vért vesztett, miközben én csak ijedt vagyok. Tehát bólintottam, és kivettem a kezéből a kulcsokat. Elindultunk, és mikor már kínosnak éreztem a csöndet, kimondtam azt a kérdést ami az elejétől foglalkoztatott.
- Hogy kerültél oda? - kérdeztem, a tekintetemet egy percre sem véve le az útról, bár éreztem, hogy ő engem néz.
- Hallottam a sikításod, ezért gyorsan odafutottam... - mivel nem gondoltam, hogy ennyire hangos lett volna az a sikítás egy pillanatra elfogott a kételkedés, de végig gondolva, simán lehet, hiszen borzasztóan féltem, és egy jó nagy adag adrenalin fröccsöt is kaptam.
- Értem. - bólintottam. Mikor begurultunk a kocsival a házunk elé, egy perc alatt döntöttem. Kivettem a gyújtásból a kulcsot, kiszálltam, majd neki is kinyitottam az ajtót. - Láthatóan rosszul vagy, sok vért vesztettél, és így fix, hogy nem tudsz vezetni. - ő is kiszállt, és még mindig érdeklődve nézett rám. Én odasétáltam az ajtóhoz, kikotortam a kulcsom, és szélesre tártam az ajtót. - Ha valaki így meglátna, biztos, hogy halálra rémülne. Rendbe szedünk. - mondtam miközben besétáltam az ajtón, és és megálltam vele szemben. - Gyere be!
Komizni még mindig lehet, kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
xoxo.: Mary Kate
- Elnézést a késésért. - szólalt meg csendesen.
- Mi a neve fiam? - kérdezte Mr.Drop dühösen.
- Damon. Damon Salvatore. - mi? Salvatore? Jasmine a karomba csípett, de én nemet intettem a fejemmel, mivel én sem tudtam, hogy miről van szó. Elena is kérdőn nézett rám, úgy mint a többi ember aki a teremben volt.
- Oh. Nos. Talán Mary Kate rokona? - kapcsolt elsőként a tanár úr.
- He? - kérdezett vissza - Miért? Annak kéne lennem? - vigyorgott szemtelenül.
- Mary Kate.. Kérlek mutatkozz be neki. - mivel továbbra is csendben ültem a helyemen,még egyszer szólt, így fogcsikorgatva ugyan, de felálltam. - Most gyere ide! - intett Mr.Drop. Lassan kivánszorogtam, majd megálltam az "idegennel" szemben. Ő vigyorogva nézet rám, majd kezet nyújtott.
- Mary Kate Salvatore. - ráztam meg a kezét. Ő elképedve nézett a szemembe, majd végigmért, miközben továbbra is a kezemet fogta. - Örvendek.. - mondtam elhaló hangon.
- Szia. - köszönt ő is. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állhattunk ott, kéz a kézben, de egyszer csak Jessie nyávogása szakította meg a pillantot.
- Én meg Jessie vagyok. Szingli, vadóc. - villantott rá egy mosolyt. Damon egy percre sem engedte el a kezemet, és a tekintetemet fogvatartva válaszolt.
- Nem vagy az esetem.. - a szája sarkában egy kis mosoly szikráját véltem felfedezni, és miközben ezt kimondta kacsintott egyet. Én akaratlanul elmosolyodtam, és kissé lelombozódva sétáltam vissza a padomhoz. Mikor leültem a lányok közé, mindketten elkezdtek böködni, hiszen a kacsintást csak az első sorban ülök láthatták. Jasmine részletes beszámolót kért az érzéseimről, Elena pedig egy cinkos mosollyal méregetett. Én magam is csak vigyorogtam mint a vadalma, és bármennyire akartam, nem tudtam az anyagra koncentrálni. Azon járt az agyam, hogy ki lehet ez a másik Salvatore, és ha valóban a rokonom, akkor rohadtul megszívtam, mert családtaggal nem lenne szerencsés összejönni. Összejönni. Erre az egy szóra dobbant egy nagyot a szívem, majd a hátunk mögül, onnan ahova Damon-t ültette a tanár, egy erőlködő hangot lehetett hallani, ami a nevetést próbálja visszatartani. A vállam fölött hátra sandítottam, és egy vonzó kék szempárral találtam magam szemben. Damon nevetett. Egy percre olyan érzésem támadt mintha azon nevetne amin gondolkodtam, de azzal győzködtem magam, hogy ez lehetetlen. Kicsengettek, én meg az órarendemet nézve vágtam ki a folyosóra, ahol éppen egy mellkassal találtam magam szemben.
- Már bocsánat! - szóltam felháborodottan, amikor már vagy negyedszerre próbáltam kikerülni az illetőt, de ő nem mozdult.
- Így kell köszönteni egy régi barátot? - emelte fel a fejét... Sam!
- Ó, istenem! Sam! - nevettem rá, majd szorosan megöleltem. Ő is nevetett, és mackó ölelésébe zárt.
- Végre, hogy megismertél! - csóválta a fejét.
- De hiszen úgy megnőtt a hajad! - csóváltam én is a fejem, majd megborzoltam az előbb említett szőrzetet. Ő nevetve a kezem után kapott, majd egy akkora csikiben részesített, hogy tőlünk zengett a folyosó. Tavaly még velünk nevettek volna, de most csak elítélő pillantásokat kaptunk.
- Eltakarodnátok? - szólt ránk Jessie, aki az egész sleppjével pózolt az ajtóban. A jókedvem, már messze járt. Még csak az iskola első napja van, és én már most szívesen leütném... Sam is azonnal elkomorodott és egy szemöldökráncolás kíséretében elköszönt, mert mennie kellett a következő órájára. Nekem most trigonometriám lesz, szóval elindultam a lépcsők felé. Nem a főlépcsőhöz mentem, mert ott ilyenkor mindig nagy a torlódás, hanem a régi, hátul találhatóhoz. Tavaly is mindig ott közlekedtem ha siettem, ezért már ismertem a dörgést. Harrison, az iskola gondnoka ezen a nyáron sem rakott fel új lakatot, pedig már két éve megígérte. Én nem bánom, hiszen így akadály mentesen közlekedhetek, és sokkal gyorsabb is. Szóval kinyitottam a nyikorgó vasrácsos ajtót, majd kettesével véve a lépcsőfokokat elindultam. Mikor már félúton jártam megálltam, mert hideget éreztem és egy árnyat láttam a sarokban.
- Ki az? - kérdeztem magabiztosan, hiszen ezt a lépcsőházat csak az iskola "rosszai" használják , ha cigizni akarnak. Azt hittem, hogy most is egy ilyen esetről van szó, ezért közelebb léptem és megismételtem a kérdést, csak ezúttal hangosabban. Valami morgás félét hallottam ezért fújva egyet, megindultam felé, gondolván, lehet, hogy csak zenét hallgat, ezért nem vesz észre. Mikor odaértem, egy magas srácot láttam a fal felé fordulva. Valamit a szájához emelt és újabb morgás félét hallottam. - Hé! Mit csinálsz? - kocogtattam meg a vállát. Ő hirtelen megpördült, elkapta a csuklómat, és vérben forgó szemeivel engem méregetett. Egy éles sikoly hagyta el a számat, mert perpillanat ez tűnt a legésszerűbbnek. A szája is véres volt, a földön pedig egy patkány hevert. Gyorsan kellett mérlegelnem a helyzetet, hogy megpróbálom lenyugtatni, vagy kiszabadítom magam és minél hamarabb eltűnök innen. Az utóbbit választottam, így jól sípcsonton rúgtam, de csak egy ördögi kacaj volt a válasz. A szabad kezemmel ütögetni kezdtem, és amikor hozzáértem a kezemből valami forró fény robbant ki, megégetve a támadómat. Úgy döntöttem, hogy ezzel később foglalkozom, és most kihasználom, hogy a férfi a sarokba hátrált. A táskámat már régen elejtettem, ezért most csak egy hátra arcot csináltam, és elkezdtem lefelé rohanni a lépcsőn. Éreztem, hogy ez a valaki, vagy valami követ engem, és a lihegését is hallottam, ezért még jobban próbáltam belehúzni, mármint amennyire egy lépcsőn lehet. A várva várt fény, ami a lépcsőház végét jelentette egyre erősebben derengett előttem, és mikor már éreztem az ujjai kaparászását a hátamon kivágódtam a rácsokon. Egyenesen Damon Salvatore karjaiba.
- Héé, mi a baj kicsi lány? - simított ki egy hajtincset az arcomból. Én elhadartam neki, hogy mi történt, és ő azonnal mérlegelő,mérges,majd egy komor eltökélt arcot vágott. - Mindjárt jövök. - én próbáltam tiltakozni, de ő ezzel mit sem törődve, betrappolt a lépcsőházba. Életem leghosszabb öt percét vártam, mikor újra meghallottam léptei zaját. Lassan az alakja körvonalai is kezdtek kirajzolódni, majd teljesen tisztán kivehető volt, hogy valamit tart a kezében.
- Végre! - siettem oda hozzá. - Mi volt ez? - kérdeztem még mindig egy kicsit félelemtől remegő hangon, hiszen látható volt, hogy Damon az imént verekedett. A pólója megvolt tépve, és az arcán is egy csúnya vágás vöröslött. A táskámat, amit eddig a kezében tartott, most az én kezembe nyomta, és egy kis merengés után megszólalt.
- Nem tudom. De ígérd meg, hogy soha többet nem használod a hátsó lépcsőházat. - nézett mélyen a szemembe.
- Megígérem. - suttogtam - Megsérültél. Jól vagy?
- Nem igazán. Haza megyek. - mondta majd hátat fordított, és elindult.
- Várj! - futottam utána - Én is haza megyek. Megtennéd, hogy elviszel? - kérdeztem, mert tudtam, hogy ha egyedül kell haza sétálnom, akkor előbb, vagy utóbb hisztériás rohamom lesz. Ő bólintott, és mikor már a parkolóban jártunk, rámutatott egy Mustangra.
- Tudsz vezetni? - kérdezte, az orrnyergét dörzsölgetve. Én nagyon nyeltem, és elgondolkoztam. Ő láthatóan rosszul van, sok vért vesztett, miközben én csak ijedt vagyok. Tehát bólintottam, és kivettem a kezéből a kulcsokat. Elindultunk, és mikor már kínosnak éreztem a csöndet, kimondtam azt a kérdést ami az elejétől foglalkoztatott.
- Hogy kerültél oda? - kérdeztem, a tekintetemet egy percre sem véve le az útról, bár éreztem, hogy ő engem néz.
- Hallottam a sikításod, ezért gyorsan odafutottam... - mivel nem gondoltam, hogy ennyire hangos lett volna az a sikítás egy pillanatra elfogott a kételkedés, de végig gondolva, simán lehet, hiszen borzasztóan féltem, és egy jó nagy adag adrenalin fröccsöt is kaptam.
- Értem. - bólintottam. Mikor begurultunk a kocsival a házunk elé, egy perc alatt döntöttem. Kivettem a gyújtásból a kulcsot, kiszálltam, majd neki is kinyitottam az ajtót. - Láthatóan rosszul vagy, sok vért vesztettél, és így fix, hogy nem tudsz vezetni. - ő is kiszállt, és még mindig érdeklődve nézett rám. Én odasétáltam az ajtóhoz, kikotortam a kulcsom, és szélesre tártam az ajtót. - Ha valaki így meglátna, biztos, hogy halálra rémülne. Rendbe szedünk. - mondtam miközben besétáltam az ajtón, és és megálltam vele szemben. - Gyere be!
Komizni még mindig lehet, kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
xoxo.: Mary Kate
2012. április 5., csütörtök
Prológus
Mary Kate
Nagyon igyekeztem, mert már így is késésben voltam. Nem túl jó pont, rögtön az iskola első napján elkésni, de tegnap este elfelejtettem beállítani a vekkert. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam az ajtó mellől a táskám, és kiléptem a szeptemberi napsütésbe. Mivel Jenna még áprilisban elkobozta a jogsimat , nem tudtam kocsival menni, bár az is igaz, hogy a régi Range Rover helye a mai napig üresen áll a garázsban. Kifordultam a főútra, majd a Josh Carter E. Abe iskola felé vettem az irányt. Útközben több osztálytársam kocsiját is láttam elmenni magam mellet, de egyik sem állt meg , mint tavaly ilyenkor tette volna. Keserű mosollyal baktattam tovább, mikor egyszer csak valaki megfogta a vállam. Rémülten pördültem meg, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Áá, Jeremy... Megijesztettél. -mondtam, miközben feltoltam a napszemüvegemet a hajamra.
- Bocsi.. - mosolyodott el kisfiúsan - Gondolom te is a suliba mész.
- Ahamm. - bólintottam - Gondolom te is.
- Igen, oda. Nem zavar ha veled megyek? - kérdezte.
- Nem, persze, hogy nem. - mondtam, miközben visszavettem a szemüvegem, és újra a suli irányába fordultam. - Jeremy! Jössz már? - szóltam rá, mikor még mindig bambán ácsorgott, és én már lépésekkel előtte jártam. Ő észbe kapott, és gyorsan utánam eredt. Szegény srác próbált társalgást kezdeményezni de én a gondolataimba merültem, így pár egyszótagos válasz után feladta, és némán sétált tovább. Tíz perc múlva oda is értünk az iskolához, Jer pedig átcsapódott a saját barátaihoz. A szokásos klikkek, a szokásos helyükről, a már szokásossá vált nézésükkel mértek végig, ahogy átvágtam az aulán. A szekrényemhez siettem, hogy megnézzem az órarendemet, amit Ashley ragasztott bele tegnap előtt, az évnyitón. Elméletben európai történelemmel kezdek, úgyhogy gyorsan beakartam érni a terembe, hogy elfoglalhassam a leghátsó padok egyikét. Ahogy becsaptam a szekrényem ajtaját, Jasmine tűnt fel mögötte.
- Szia! - ugrott a nyakamba - Jajj, úgy hiányoztál! - pörgött tovább.
- Szevasz.. - öleltem vissza - Héjj, Jasmine, nem szaladok el ha elengedsz... - céloztam arra, hogy lassan megfojt.
- Juj, bocsi! - nevetgélt, és belém karolt. - Nekem is európai történelmem lesz, és tudom, hogy neked is mert Ashley adott egyet az órarendedből, és Elena is kapott egyet belőle, és ő is mindjárt jön! -hadarta el egy szuszra. Ezek után magával húzva, becibált a terembe. Mint az előbb mondtam, hátulra akartam leülni, de ez vele képtelenség. Ledobta magát az első padba, engem is magával rántva.
- Azt a helyet foglald le Elenának! - mutatott a mellettem lévő székre. Én oda pakoltam a táskámat, és Jasmine felé fordultam, hogy érdeklődjek a szünete felől, bár így is betéve tudom, mert minden nap felhívott és elmesélte, hogy látott egy srácot a parton, és íííírtóózatosan tetszett neki. Mielőtt megszólalhattam volna, ő felpattant és oda billegett az ajtóhoz. - Elena!! - ugrott az ő nyakába is. El melegen elmosolyodott és megsimította a hátát. Ahogy Jas elengedte , ő felém kezdett oldalazni, de erre nem volt szükség mert Jasmine eleve felém akarta ráncigálni. Leültek a két oldalamra, és Elena megsimította a karom. Elmosolyodtam, és visszatértem az eredeti ötlethez, és megkérdeztem Jasmine-t.
- Uhh, hát nagyon jóó... - pirult el.
- Volt valami azzal a sráccal? - kérdeztem nevetve.
- Hát éppen...igen! - és itt kezdődött el az áradozása arról, hogy mennyire aranyos volt a fiú (Jason) amikor Jasmine véletlenül pont hasba trafálta egy kis fagyival. Fél füllel rá figyeltem, de a gondolataim nagyon messze jártak. Pontosabban egy hídon...aztán a vízben. A csengő hangja szakított ki a képzelgésemből. Annyiról maradtam le, hogy Jas már rég befejezte az áradozást, és most feszülten, védelmezően álltak fel mellettem Elenával.
- Nézd már, itt van az alkoholista... - mosolygott rosszindulatúan Jessie.
- Takarodj innen.. - mondta Elena.
- Miért? - képedt el - Én csak meg akartam kérdezni Mary Kate barátunkat, hogy nem kér e egy kis whisky-t? - váltott vissza. Lassan én is felálltam, mosolyt kényszerítve az arcomra.
- Nem, köszönöm, nem kérek. - mondtam Jessie-nek - Tudod elég volt a reggeli sör is. - láthatóan meglepte a válaszom, és éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Mr.Drop szakította félbe.
- Valami baj van Ms.Jessen? - kérdezte hidegen.
- Nem, semmi, semmi tanár úr! - villantott rá egy mosolyt, és himbálta arrébb magát. Mi, a lányokkal leültünk, és elkezdtük a jegyzetelést, mert Mr.Drop azonnal diktálni kezdett. Tény és való, hogy soha nem volt egy kíméletes tanár, már megszoktuk.
Halk kopogás hangzott fel, majd kitárult az ajtó, és belépett Ő.
Remélem, hogy tetszett.
Hozzászólni ér, és nagyon örülnék neki, ha kapnák véleményt!
xoxo.: Mary Kate
Nagyon igyekeztem, mert már így is késésben voltam. Nem túl jó pont, rögtön az iskola első napján elkésni, de tegnap este elfelejtettem beállítani a vekkert. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam az ajtó mellől a táskám, és kiléptem a szeptemberi napsütésbe. Mivel Jenna még áprilisban elkobozta a jogsimat , nem tudtam kocsival menni, bár az is igaz, hogy a régi Range Rover helye a mai napig üresen áll a garázsban. Kifordultam a főútra, majd a Josh Carter E. Abe iskola felé vettem az irányt. Útközben több osztálytársam kocsiját is láttam elmenni magam mellet, de egyik sem állt meg , mint tavaly ilyenkor tette volna. Keserű mosollyal baktattam tovább, mikor egyszer csak valaki megfogta a vállam. Rémülten pördültem meg, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Áá, Jeremy... Megijesztettél. -mondtam, miközben feltoltam a napszemüvegemet a hajamra.
- Bocsi.. - mosolyodott el kisfiúsan - Gondolom te is a suliba mész.
- Ahamm. - bólintottam - Gondolom te is.
- Igen, oda. Nem zavar ha veled megyek? - kérdezte.
- Nem, persze, hogy nem. - mondtam, miközben visszavettem a szemüvegem, és újra a suli irányába fordultam. - Jeremy! Jössz már? - szóltam rá, mikor még mindig bambán ácsorgott, és én már lépésekkel előtte jártam. Ő észbe kapott, és gyorsan utánam eredt. Szegény srác próbált társalgást kezdeményezni de én a gondolataimba merültem, így pár egyszótagos válasz után feladta, és némán sétált tovább. Tíz perc múlva oda is értünk az iskolához, Jer pedig átcsapódott a saját barátaihoz. A szokásos klikkek, a szokásos helyükről, a már szokásossá vált nézésükkel mértek végig, ahogy átvágtam az aulán. A szekrényemhez siettem, hogy megnézzem az órarendemet, amit Ashley ragasztott bele tegnap előtt, az évnyitón. Elméletben európai történelemmel kezdek, úgyhogy gyorsan beakartam érni a terembe, hogy elfoglalhassam a leghátsó padok egyikét. Ahogy becsaptam a szekrényem ajtaját, Jasmine tűnt fel mögötte.
- Szia! - ugrott a nyakamba - Jajj, úgy hiányoztál! - pörgött tovább.
- Szevasz.. - öleltem vissza - Héjj, Jasmine, nem szaladok el ha elengedsz... - céloztam arra, hogy lassan megfojt.
- Juj, bocsi! - nevetgélt, és belém karolt. - Nekem is európai történelmem lesz, és tudom, hogy neked is mert Ashley adott egyet az órarendedből, és Elena is kapott egyet belőle, és ő is mindjárt jön! -hadarta el egy szuszra. Ezek után magával húzva, becibált a terembe. Mint az előbb mondtam, hátulra akartam leülni, de ez vele képtelenség. Ledobta magát az első padba, engem is magával rántva.
- Azt a helyet foglald le Elenának! - mutatott a mellettem lévő székre. Én oda pakoltam a táskámat, és Jasmine felé fordultam, hogy érdeklődjek a szünete felől, bár így is betéve tudom, mert minden nap felhívott és elmesélte, hogy látott egy srácot a parton, és íííírtóózatosan tetszett neki. Mielőtt megszólalhattam volna, ő felpattant és oda billegett az ajtóhoz. - Elena!! - ugrott az ő nyakába is. El melegen elmosolyodott és megsimította a hátát. Ahogy Jas elengedte , ő felém kezdett oldalazni, de erre nem volt szükség mert Jasmine eleve felém akarta ráncigálni. Leültek a két oldalamra, és Elena megsimította a karom. Elmosolyodtam, és visszatértem az eredeti ötlethez, és megkérdeztem Jasmine-t.
- Uhh, hát nagyon jóó... - pirult el.
- Volt valami azzal a sráccal? - kérdeztem nevetve.
- Hát éppen...igen! - és itt kezdődött el az áradozása arról, hogy mennyire aranyos volt a fiú (Jason) amikor Jasmine véletlenül pont hasba trafálta egy kis fagyival. Fél füllel rá figyeltem, de a gondolataim nagyon messze jártak. Pontosabban egy hídon...aztán a vízben. A csengő hangja szakított ki a képzelgésemből. Annyiról maradtam le, hogy Jas már rég befejezte az áradozást, és most feszülten, védelmezően álltak fel mellettem Elenával.
- Nézd már, itt van az alkoholista... - mosolygott rosszindulatúan Jessie.
- Takarodj innen.. - mondta Elena.
- Miért? - képedt el - Én csak meg akartam kérdezni Mary Kate barátunkat, hogy nem kér e egy kis whisky-t? - váltott vissza. Lassan én is felálltam, mosolyt kényszerítve az arcomra.
- Nem, köszönöm, nem kérek. - mondtam Jessie-nek - Tudod elég volt a reggeli sör is. - láthatóan meglepte a válaszom, és éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Mr.Drop szakította félbe.
- Valami baj van Ms.Jessen? - kérdezte hidegen.
- Nem, semmi, semmi tanár úr! - villantott rá egy mosolyt, és himbálta arrébb magát. Mi, a lányokkal leültünk, és elkezdtük a jegyzetelést, mert Mr.Drop azonnal diktálni kezdett. Tény és való, hogy soha nem volt egy kíméletes tanár, már megszoktuk.
Halk kopogás hangzott fel, majd kitárult az ajtó, és belépett Ő.
Remélem, hogy tetszett.
Hozzászólni ér, és nagyon örülnék neki, ha kapnák véleményt!
xoxo.: Mary Kate
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)